,,ÉLMÉNYGYŰJTEMÉNY - Avagy legszebb napom a gödöllői kastélyban

„Erzsébet királynénak köszönhető, hogy ismerjük egymást – egy tizenöt éves barátság, ami Gödöllőn kezdődött.”

Linda: Hűha, már csak 1-2 napunk maradt a Kastélyélmény pályázat benyújtásához! Hol kezdjük?

Andi: Fogalmam sincs, hol nyúljunk bele az élmények folyamába. Hogy fogjuk egy rövid anyagra redukálni az emlékeinket?

Linda: Nem tudom… kezdjük talán az Erzsébet-rajongásunk kialakulásával, nem? Mert úgyis csak azzal együtt kerek az egész Gödöllő-sztori. Egyébként is rendszeresen megkérdezik, hogyan jött ez a „Sisi-imádat”. A válaszom mindig ugyanaz, szinte prózai: 1998-ban, a halála 100. évfordulóján sok újság lehozott cikkeket róla, és egy ilyen a kezembe került. Amit csak úgy kíváncsiságból elolvastam. Leírták benne, hogy mennyire szerette a (nagy testű) kutyákat, a lovaglást, a verseket – még az egyik versét is leközölték – és mekkora volt a szabadságvágya. Én pedig arra gondoltam: ez egy érdekes nő lehetett. Ez az újságcikk egyébként a mai napig megvan, azóta két óriási mappával gyűltek össze a róla szóló cikkek, mindenféle nyelven.

Korábban, a szó klasszikus értelmében, sosem rajongtam senkiért, nem gyűjtöttem képeket, relikviákat sem színészekről, sem énekesekről.

Akkor ott valami nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Magamra ismertem benne… bár ez elég nagyképűen hangzik. De nem a külsőségekről van szó; a belső tulajdonságaiban éreztem, hogy hasonlítunk, mindabban, ami érdekelte őt, amikre vágyott, amiket szeretett volna elérni az életében. Még az életünk kisebb-nagyobb történései is sok mindenben egyeztek.

És Nálad hogy volt ez?

Andi: Én is prózaian, szinte közhelyesen kezdtem: a Romy Schneider féle trilógia keltette fel az érdeklődésemet 1990-91 körül és már akkor, a középsulis téliszünetben elrohantam a könyvtárba és keresgélni kezdtem a valódi császárnéról szóló könyveket. A legelsőt a barátnőmtől kaptam egyébként kölcsön, Dániel Anna lányregényét. Aztán jött a kihagyhatatlan Brigitte Hamann könyv.

Jó 10 évet kellett még várni, amíg Bécsbe, és szép sorban egyéb emlékhelyekre is eljuthattam. De a sorban az első Gödöllő volt.

Első találkozásunkra 1996-ban került sor, amikor már zajlottak a felújítási munkálatok, viszont még nem nyílt meg a Kastélymúzeum. Volt lehetőségem belépni a területre, és bár a királyi korszak óta többféle funkciót is betöltött az épület, számomra mégis határozottan érezhető volt Rudolf trónörökös jelenléte. Hogy miért pont az övé, és nem rajongásom tárgyáé, Sisié, azt nem tudnám megmondani. Szüleim hagyták, hogy kóboroljak a romos alsó szinten, én pedig földi Paradicsomként éltem meg, hogy 4-5 éve tartó Erzsébet-rajongásom után egy ilyen különleges történelmi helyszínen állhatok.

Amikor a múzeum megnyitott, szinte az elsők közt látogattunk el megtekinteni. És folytattuk az újonnan nyíló épületszárnyakban is, egyre több és több csodát megismerve a múltból. A Sisi Baráti Körrel lehetőségünk volt a még felújítás alatt álló Mária Valéria lakosztályt is megtekinteni. Elképesztő hangulatú szoba a világoskék csodatapétával, a délutáni meleg fényekkel. Erzsébet lakosztálya után a legkedvesebb szobám a Kastélyban.

A legkorábbi emlékekhez tartozik még az egykori (akkor még bőven felújítatlan) Lovarda területén tartott képeslapkiállítás, ami bár már lezárult, külön engedéllyel mégis megtekinthettem. Első találkozásom volt egy olyan gyűjteménnyel, amely szívvel-lélekkel és roppant profi módon volt összeválogatva a kedvenc témámról: Erzsébet királynéról.

Te mikor jutottál el ide először?

Linda: 2001-ben jártam először Gödöllőn úgy, hogy már kifejezetten Erzsébet érdekelt. Végignéztem a termek minden négyzetcentiméterét, és folyamatosan láttam őt magam előtt; „itt járt Erzsébet”, „talán megfogta ezt a kilincset”. Ez a varázslat azóta sem csökkent.

Ekkor vásároltam az első igazi „relikviákat” is, gyakorlatilag mindent, amin Erzsébet képe rajta volt: rengeteg képeslapot, emlékérmeket, könyvjelzőket és díszdobozokat; és persze könyveket.

Itt még nem tudtam, hogy ekkor léptem rá a Sisi-rajongásom valódi útjára, a gyűjtésre.

Andi: Ohó, a gyűjtés, ne is mondd! Szinte teljes embert kíván. Amikor a képeslapos kiállítást láttam, még elképzelni sem mertem, hogy valaha nekem is jelentős gyűjteményem lehet az Erzsébet kultuszhoz köthetően. Azóta már számos tárgy került a birtokomba, képeslapok, könyvek, újságok, apróságok – és a Kincsesládát remélem, soha nem kell végleg bezárnom. Kisebb vagyont is felemésztett már, de muszáj a legújabb kincsekre mindig lecsapni.

Linda: Ugye? 2006-ban kezdtem online aukciós oldalakat követni, és ekkor lavinaszerűen beindult a gyűjtemény gyarapítása. Mostanra majdnem 150 darabos a könyv, és több mint 500 darabos a képeslap-gyűjteményem, persze ezek mellett gyakorlatilag MINDENT gyűjtök. Nagyon szerettem volna a gyűjteményemben valami olyasmit birtokolni, ami a lehető legközelebb állt az ő személyéhez, de tőle származó személyes tárgyam sajnos még nincs. Rátaláltam azonban a korabeli fényképekre, a vizitkártyákra, melyek még valóban „egy levegőt szívtak” Sisivel. Ezek a képek a gyűjteményem kiemelten fontos darabjai.

Nagyon büszke voltam rá, amikor a 2012-es „Titkok, Bálok, Utazások” kiállításoz kölcsönkértek tőlem néhány vizitkártyát.

Mert mindig azt érzem, hogy a Gödöllői Kastélyban szívesen látnak, hogy közös a célunk.

Andi: Számomra a Gödöllői Kastélyhoz tartozni egy életforma. Elválaszthatatlanok vagyunk, a Kastély és én. Éppen ezért egyetlen kedves napot kiválasztani képtelenség a kastélyos élmények közül.

Linda: Én sem tudom, hogy ki tudnék-e emelni egyetlen legkedvencebb eseményt, mert annyi volt. És mind Gödöllőhöz kötődik. A kastélynak és Erzsébet királynénak köszönhetően 23 év alatt nagyon sok olyan élményben volt részem, ami egyébként nem valósult volna meg. Számomra örök emlék minden alkalom, amikor találkoztunk Dr. F. Dózsa Katalinnal, számomra a leghitelesebb Erzsébet-kutatóval, aki mindig olyan kedvesen és barátsággal fogadott minket.

2015-ben felkértek a Koronázási nap fotózására, ez is egy nagy élmény volt, kicsit a „színfalak mögül” látni az eseményeket a kiállítás gyönyörű termeiben megrendezett élőképek alkalmával.

Andi: Hú, ugyanezt érzem én is! Az állandó programok (Ibolyanap, Koronázási Hétvége, Erzsébet királyné karácsonyai) olyan fix időpontokat jelentenek az életemben, amelyre rászervezni képtelenség. Ezeken a rendezvényeken ugyanolyan büszke öröm tölt el a rengeteg látogatót elnézve, mintha magam is hozzájárultam volna a sikerhez.

Amit egyébként nagyon piciben, de próbálok is. Életem valóban egyik meghatározó eseménye volt, mikor az időszaki Ferenc József kiállításban önkéntes tárlatvezetőként kalauzolhattam a vendégeket és mesélhettem Nekik a császár hétköznapjairól, annak egykori használati tárgyai közt sétálva. Talán az egyik legszebb mondat, amit életem során hallottam, egy távozó vendég szájából hangzott el: „Soha nem gondoltam volna, hogy Ferenc József ilyen volt magánemberként!” Komolyan úgy éreztem: ezért érdemes volt megszületni!

Hasonlót élhettem meg nem sokkal később az „Utazik az Udvar!” időszaki kiállításon való tárlatvezetésem során. Csodálatos érzés.

A Kastélyhoz köt számtalan nagyszerű kiállítás, könyvbemutató, szakmai program. Felejthetetlen találkozások sora: Brigitte Hamann, F. Dózsa Katalin, Habsburg György, Szabó P. Szilveszter.

Színházi előadások, ősbemutatók, koncertek. Kastélybarát Egyesület-találkozók keretén belül is fantasztikus előadások.

Az önkéntesség, az, hogy ezzel jómagam is tehetek a kultusz fenntartásáért, számomra szinte a mindenséget jelenti.

Linda: És nem mellékes az sem, hogy mi is Sisi kapcsán ismerkedtünk össze és alakult ki fokozatosan az azóta is tartó barátságunk egymással és még néhány lelkes és alapos rajongóval. Egy online fórumon ismerkedtünk meg egy Sisi-rajongó társasággal, ahonnan pár emberrel, azt hiszem mondhatom, hogy életreszóló barátság szövődött köztünk.

Találkozásaink állandó helyszíne Gödöllő lett. Nem csak azért, mert „adja magát”, de Gödöllőn tényleg érezni lehet Erzsébet jelenlétét. Sisi hazajárt ide, ez jelen van minden szobában, az ablakokon kinézve, vagy a kastély esti fényeinél sétálva.

Andi: Mennyi gyönyörű emlék! De azért a legszebbek…

Linda: Dóri! Ugye?

Andi: Pontosan!

Linda: Sosem akartam Erzsébet bőrébe bújni. Én nem a külső hasonlósággal vagy a korabeli ruhákba öltözéssel szeretném ápolni az emlékét. Egyszer mégis belebújtam a bőrébe egy rövid ideig, mikor Czédly Mónikánál lehetőségem volt felpróbálni a koronázási ruhát, és a kedvencemet, a fekete bársonyruhát. Ez vitathatatlanul az egyik fénypontja volt az életemnek.

Ezek a ruhák viszont összehasonlíthatatlanul jobban állnak Szabó Dórának, aki a hivatalos Sisi hasonmásként vett részt a programokon hosszú évekig.

Előtte sosem gondoltam volna, hogy megváltozik a véleményem az Erzsébet-hasonmásokról. Ami nem volt túl jó vélemény… mindig mereven elutasítottam, hogy bárki hasonlítani próbáljon rá, utánozza őt. Hiszen belőle csak egy volt, azzal az ő varázslatos, megfoghatatlan, titokzatos lényével. Szentségtörésnek éreztem az ilyen hasonmások jelenlétét. Így hát mikor a Gödöllői Kastély kiírt egy versenyt, amiben Erzsébet hasonmást kerestek… hát, nem lelkesedtem. Elképzelhetetlen volt, hogy ott üljön majd valaki Sisi-ruhákban, és úgy csináljon, mintha ő lenne a királyné.

Andi: Ugyanígy éreztem én is! Eleinte nem is akartam megismerkedni Dórival. Amikor összetalálkoztunk, még elutasító is voltam. De Ő csak kedvesen mosolygott és átbillentett ezen a buta ellenálláson. Annyira jól sikerült ez neki, hogy végül a legkedvesebb kastélyos rendezvényeim azok voltak, amelyeken Ő is megjelent. Hol cerclet tartott, hol csak sétálgatott az udvaron, hol élőképekben vett részt. Ez utóbbiak voltak a legkülönlegesebb élmények, hiszen Dóra és más színművészek apró kis történeteket előadva visszarepítettek bennünket a 19. század és a családias hangulatú gödöllői tartózkodások varázslatos világába! Felejthetetlen, ahogyan Szabó Dóra végig tudott suhanni a Kastélyon, és ahol csak elvonult, elállt az emberek lélegzete néhány másodpercre. Olyan eleganciával, tartással és nem utolsó sorban érdeklődéssel, alázattal személyesítette meg Erzsébetet, hogy ezen alkalmakkor nem is tudtam Őt másként szólítani, csak Őfelségének.

Linda: Amikor vele találkozunk az audienciákon, amikor látjuk őt a Sisi-ruhákban végigmenni a kastély folyosóin, tényleg visszarepít a múltba. Ahogy ő ezt szívvel-lélekkel csinálja, ezzel a természetességgel és eleganciával, ami árad belőle, valamiféle varázslatot hoz létre ilyenkor. Ezek az események, az Ibolya-napon, a Koronázási hétvégén, a Vadásznapokon, vagy Karácsonykor, nem lettek volna ugyanolyan meseszerűek, ha ő nincs ott. Vele tényleg olyan volt, mintha Erzsébet királyné köztünk lenne. Ezek a napok a Kastélyban mindig örök emlékek lesznek nekünk.

Andi: A legcsendesebb és legbensőségesebb pillanatok azonban egyedül érnek: semmihez sem fogható a gödöllői naplemente árnyainak hangulata! Amikor elcsendesednek egy percre a madarak, amikor átlósan sütnek be a napsugarak a Kastély hátsó frontján és ha az ember becsukja a szemét, hallja Erzsébet lovainak patadübörgését, ahogy vágtázva visszaérkeznek az aznapi vadászatról.

Linda: Nekem a Gödöllői Kastély az a hely, ahol magának a kastélynak, a kastély örökké lelkes dolgozóinak, az Erzsébet-rajongás során megismert embereknek, és a sok-sok emléknek és élménynek köszönhetően, egy-egy pillanatra visszatér közénk maga Erzsébet királyné is.

Aki, nagyon remélem, jó szemmel nézi a mi furcsa és múlhatatlan rajongásunkat :)

Varga Andrea és Surányi Linda"

120 éve avatták fel Erzsébet királyné szobrát Gödöllőn

A szoboravatás ünnepségének érdekes mozzanatait nemcsak az újságok, hanem Herbst József perbáli plébános is megörökítette az utókor számára.

Erzsébet királyné emlékét Magyarországon számtalan emlékhely, park és szobor őrzi. Ezek közül a legnagyobb érdeklődés a gödöllői szobor felavatását kísérte. A gödöllői Erzsébet-park főbejáratától széles hársfasor vezet Erzsébet királyné egész alakos bronzszobrához. „Hogyne állítana szobrot a Megdicsőültnek Gödöllő népe, az a nép, a melyet Ő is annyira szeretett, s mely nép még emlékében is imádja.” (Vasárnapi Ujság, 1901. május 19.)

A szobor felavatására 1901. május 19-én vasárnap 11 órakor került sor. A jeles eseményre ezrek jöttek a fővárosból és a környékbeli településekről, közöttük volt Herbst József (1845–1921) perbáli plébános is, aki a mai olvasó számára talán már furcsának ható, patetikus modorban írta meg a számára oly fontos esemény történetét „Erzsébet királyné szobrának leleplezési ünnepe” címmel. A plébános visszaemlékezése megjelent kis könyvecske formában, melyet az Országos Széchényi Könyvtár Plakát- és Kisnyomtatványtár őriz. A szemtanú hiteles leírása sok érdekes mozzanattal gazdagítja a Vasárnapi Ujság hasábjain megjelent beszámolókat.

Herbst József személyes meghívót kapott a nagy eseményre. Felettese, fráter Medits Nándor piliscsabai lazarista rendház-főnök engedélyezte a plébánosnak, hogy elutazzon Gödöllőre, helyettes papot küldött Perbálra. A plébános a Keleti, akkori nevén az ún. Központi Pályaudvarról indult Gödöllőre azon a vasárnap reggelen. A jeles eseményre több különvonatot is indítottak: „azok, kik Gödöllőre velem együtt utaztak, más kedvezményben részesültek; mert a II-ik osztályba jegyet váltott utasok mind be nem férvén ez osztályba, kényelmesen elterültek az elsőben s ebben szerencsésen meg is érkeztek Gödöllőn. Ez állomásnál már várt az utasok azon részére, mely a bizonyos 10.000-hez tartozik, szebbnél-szebb fogat.” Míg a többség „saját kétlábú fogatán hajtatott be a leleplezendő szoborhoz. E népáradat úgy hömpölygött a park széles, majdnem egy félóráig tartott útján, mint a medréből kikelt folyam. (…) megpillantottuk királyunk gyönyörű, nagy parktól körülvett kastélyát, melynek megtekintésére azonban idő nem jutván, annak szépségeit le nem írhatjuk.”

A szoboravatás napja borús idővel kezdődött, de „minél jobban közeledett az ünnep ideje, mindinkább tisztulni kezdett, (…) jelezvén azt az örömet, mely tízezer embert állított talpra, hogy ragaszkodását, hódoló tiszteletét és benső részvétét mutassa ki a királynét ábrázoló szobor előtt, mely azt látszik felénk kiáltani: megbűnhődte már e királyné a múltat s jövendőt.” A leírás szerint az ünnepség rendezői számítottak a hatalmas tömegre, és igyekeztek mindent jól előkészíteni: „Iránytűnek (...) szolgáltak a szoborhoz vezető út két szélén nemzeti színekben pompázó zászlókkal és magyar címerrel feldíszített famagasságú póznák. Bejárat az ünnep helyére több is volt és más-más színnel ellátva, mely szín a belépti jegyeken jelezve s így mindenkinek az útirány megadva volt. Nekem első számú jegy jutott s így feljogosított arra az útra lépnem, melyen az előkelőségek, sőt maga a király is kíséretével gyalog bejött.” Az út két szélét hosszában kötelekkel zárták el, amelyeket a fővárosi tűzoltók és az elöl álló nézők tartottak. Itt kaptak helyet a községek küldöttei, akik „koszorúkat, apró feliratos táblákat hordozva magukkal: Aszód, Bag, Boldog, Csömör, Cinkota, Kerepes, Verseg, Isaszeg, stb, stb. (…) A sok nép csendesen rendezkedett el a kijelölt helyekre” (VU, 1901. május 26.) és várta a királyt. Herbst József plébános kitűnő helyen állt, ahonnan mindent jól láthatott: „Nem messze a szobortól volt a király és kísérete számára egy rotunda-szerű, bordó-színű sátor készítve 6 darab támlásszékkel. Evvel szemben volt hely fenntartva hölgy-küldöttség számára, ehhez simult Pestmegye küldöttsége” Beniczky Ferenc főispán vezetésével, valamint a Földművelési Minisztérium, a Honvédelmi Minisztérium, Budapest főváros küldöttsége, élén Márkus József főpolgármesterrel, a Régi Honvédek Országos Egyesülete, a Budapesti Törvényszék képviselői és a sajtó emberei, „szám szerint vagy negyvenen.” A rendezők egyre sikertelenebbül próbálták a király sátrától kissé messzebbre terelni a törvényszék és a sajtó képviselőit. Főleg az újságírók tiltakoztak. „Hogy pedig én mindezt tudom: annak csak tolakodásom adja meg az okát. Én ugyanis a vármegye és a sajtó közé az első sorba furakodtam. Ha valaki kérdőre vont volna: úgy, mint pestmegyei lakos vagy azt mondtam volna, hogy Pestmegyéhez tartozom; vagy, mint dilettáns pennaforgató, a sajtó embereivel vállaltam volna most az egyszer szolidaritást (..) aki mer, az nyer. Ez előnyös pozícióból láttam tizenegy óra felé a váci püspök őméltóságát (…) bejönni, ki a királyi sátor baloldalán foglalt helyet.”

Pár perccel 11 óra előtt „egyszerre csak halk moraj támadt, majd felhangzott messziről, a kastély tájáról az „éljen” riadása, mely egyre terjedt közelebb-közelebb. A király és kísérete érkezett. A felség a díszkapuig kocsin jött, ott pedig leszállva, gyalog folytatta útját.” (VU, 1901. május 26.) A park bejáratánál fogadta a királyt Harrach Mária Terézia grófnő, herceg Hohenlohe Clodwigné, gróf Andrássy Aladárné, gróf Széchen Miklósné palotahölgyek, gróf Festetics Mária és gróf Sztáray Irma udvarhölgyek, Ferenczy Ida alapítványi hölgy, Széll Kálmán miniszterelnök, több kormánytag és számos főrendiházi tag. „A díszkapunál a király karjára öltötte Klotild főhercegnőt, utánuk mentek Frigyes főherceg Auguszta főhercegnővel, József főherceg Erzsébet Henriette főhercegnővel, József Ágost főherceg, majd a miniszterek s a többi előkelőség.” (VU, 1901. máj. 26.)

A plébános így írta le az ünnepség kezdetét: „A királyi sátorhoz érve, a király a főherczegasszonyt és két leányát leültette; ő maga a sátor frontján megállt.” Felhangzott a Himnusz, majd Kapczy Vilmos főszolgabíró a szoborbizottság elnöke felkérte a királyt, hogy a szobor leleplezését engedje meg. Ferenc József így válaszolt: „Szívem mélyéből köszönetet mondok mindazoknak, a kik Istenben boldogult, felejthetetlen hitvesem emlékét itten, a hol mindig oly szívesen időzött, kegyeletteljesen megörökítették. És most hulljon le a lepel!” (VU, 1901. máj. 26.) S a következő pillanatban már előtűnt Erzsébet királyné egész alakos szobra, Róna József alkotása. A 3 méter magas zebegényi trachit talapzaton álló, 2,5 m magas bronzszobor – melyet Ferenc József választott ki a szobrász két mintája közül, mint a Gödöllőre legjobban illőt – „a parkban sétáló királynét ábrázolja, amint egy pillanatra ernyőjére támaszkodva megáll s maga elé mereng; bal kezében legyezőt és séta közben szedett virágot tart.” (VU, 1901. máj. 19.) A király meghatottan állt a szobor előtt. „Az ezernyi tömegben mély csend támadt, még csak a ruhák suhogása, vagy sóhajtás sem hallatszott. Nem mozdult semmi, senki, az élők is olyanok voltak, mint az a bronz szobor. A sok ezernyi szempár oda volt szegezve az agg király arczára. A király egyszerre megmozdult: a szoborról feltekintett a kéklő égre. S arcáról lassan eloszlott az a mély, tépő fájdalom, helyét a megnyugvás, hit derűje foglalta el.” (VU, 1901. máj. 26.)

Majd Ripka Ferenc Darányi Ignác földművelésügyi minisztert felkérte „a szobor őrizetbe vételére, mire a miniszter Ő Felségéhez fordulva (…) a következőket mondta: „Egy láthatatlan erő vonzotta a megdicsőült királynét hozzánk közelebb és közelebb. (...) Nem is halhat meg az, ki egy nemzet szívében van eltemetve. Elmúlhattak napjai; de élni – él tovább a nép költészetében és imáiban. És jelen van mindenütt, a hol jó emberek szeretnek és szenvednek, hogy példát adjon a szenvedésben is. E szobrot kegyeletes őrizetbe veszem. De nem őrzöm egyedül. Velem együtt őrzi azt Gödöllő becsületes magyar népe; (...) őrzik azt százak és ezrek névtelenül, jutalmat nem keresve, szívük nemes ösztönét követve csupán.” (VU, 1901. máj. 26.) Darányi Ignác miniszter „beszédét több helyen frenetikus éljenek szakították félbe. Ennek megtörténtével a király többeket megszólítással tüntetett ki. E szerencsések közé tartozik Róna művész nejével, (…) Rózsavölgyi (…) mint a dalárda vezetője, ki erre nem számítván, kesztyűt nem vett fel s így szorított vele a király kezet. Ezt, kesztyűtlen voltát e kitüntetett úriember kollégáinak elmondván, egyikük kérte, hogy adjon neki Rózsavölgyi kezet, hogy a királyi kézszorítás melegét ő is érezze! Ezek után aztán gáncsolja valaki a katolikus embert, hogy az ereklyéket tiszteli.”

A király kíséretével elsétált a szobor mögötti, Zala György tervei alapján készült sziklacsoporthoz, az ún.rzsébet-emlékdombhoz, amely „azon helyek szikladarabjaiból van ízlésesen összeállítva, mely helyeken a királyné életében megfordult, megtekintvén, a sátorhoz visszament”. A sátor mellett állt gróf Csáky Károly váci püspök, akit a király meglátott, „feléje sietett, (...) és vele egy pár szót váltva, kezet szorított. Tudja ő, hogy a papság azokhoz tartozik, kik „vitam et sangvinem” készek a királyért feláldozni. Az ünnepet bezárta a szózat éneke.” – írta a plébános.

Ezután Ferenc József kíséretével visszatért a kastélyba, a tömeg pedig „szétoszlott s nagy rajokban özönlötte körül az emlékdombot, a szoborművet, melynek koszorúiból mindegyik vitt magával egy-egy babérlevelet, emlékéül a megható ünnepélynek.” (VU, 1901. máj. 26.)

Herbst József plébános így zárta visszaemlékezését: „Mi pedig boldogsággal eltelve, hogy a királyt megéljenezhettük, a királyné iránt kegyeletünk háláját leróhattuk és neki szívünkben ércnél maradandóbb emléket (…) emelhettünk, felkiáltunk: Éljen a király!”

Kaján Marianna

felhasznált források:

Herbst József: Erzsébet királyné szobrának leleplezési ünnepe. Bagó M. és fia Budapest, 1901. (Országos Széchényi Könyvtár Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Vasárnapi Ujság (VU) 1901. május 19. és május 26. számai