Talán nehéz elhinni az egyébként emberkerülő és tömegiszonyban szenvedő Erzsébet királynéról, hogy inkognitóban elszökik egy álarcosbálba. Pedig az eset 1874 farsangján valóban megtörtént.

A farsang legelőkelőbb báljait ekkortájt húshagyókedden tartották, a legpompásabbat, legjelentősebbet ezek közül évről évre a Musikverein – a bécsi Zenebarátok Társaságának –nagytermében rendezték. (A terem manapság a bécsi újévi koncertek helyszíneként közismert.) A bálozók mind jelmezt öltenek, a hölgyek álarcot is viselnek, így adott volt a lehetőség, hogy a császárné ismeretlenként nézelődjön és beszélgessen, származásának és rangjának minden terhe és nyűge nélkül.

Azonban mindezt nem is olyan egyszerű kivitelezni a száz szemmel-füllel figyelő udvar orra előtt. A beavatott szövetségesek, akik esküvel fogadták, hogy megőrzik a titkot: Ferenczy Ida, Erzsébet kísérője, Feifalikné, a nélkülözhetetlen fodrásznő és Gabriele Schmidl, a királyné komornája. Erzsébet este visszavonul, mintha lefeküdne, de lakosztályában különös átalakulás zajlik. Uszályos sárga ruhába és sárga brokát dominóba öltözik, haját vörösesszőke paróka alá, arcát csipkés, fekete álarc mögé rejti. Jelmeze, a szerzetesek ruházatából átvett csuklyás köpeny, a dominó, semmit sem árul el viselőjéről, mivel már a 16. század óta kedvelt, gyakori farsangi jelmez. „Védőruhája”alatt, melyet hosszú kesztyű egészít ki, teljes biztonságban érezheti magát. Ráadásul a piros dominót viselő Ferenczy Ida óvatosságból egész este Gabrielének szólítja, hogy az esetleges gyanút a szintén karcsú és magas Schmidlnére terelje.

A hölgyek este tizenegy körül belépnek a nagyterembe, és helyet foglalnak a karzaton. A karneváli hangulat mindenféle merészségre alkalmat ad, például a névtelenségbe burkolózó hölgyek megszólíthatják az urakat. Erzsébet kiválaszt egy ismeretlen, elegánsan öltözött, egyedül sétáló fiatalembert, akit Ferenczy Ida „leszólít”, majd rövid vizsga után, melynek során meggyőződik, hogy az hivatalnok és nem tartozik az udvarhoz, felkíséri hozzá.

A továbbiakat Friedrich Pacher von Theinburgtól, a történet harmadik szereplőjétől tudjuk, aki évtizedekkel később részletesen elmesélte az esetet Egon C. Corti grófnak, a királyné első életrajzírójának. A drága ruhába öltözött, elegáns hölgy a császárról és a császárnéról kérdezgette őt, ami rögtön felkeltette gyanúját, és óvatosan, de őszintén válaszolgatott. Erzsébetet mulattatta a játék, és teljes biztonságban érezte inkognitóját. A következő kérdésre, mit gondol, hány éves, Pacher volt olyan merész, és megmondta Erzsébet pontos korát: harminchat. A megbántott császárnénak rögtön elege lett a játékból és el akarta bocsátani lovagját. A maszkabál sajátos szabályaival azonban nem számolt: „Mondhatom, igazán szeretetreméltó vagy, először felhozatsz, kifacsarsz, s aztán útilaput kötsz a talpam alá. Jól van, megyek, ha megelégeltél, egyet azonban mégis kívánhatok tőled: hadd szorítsam meg búcsúzóul a kezed.” Ezzel Fritz a meghökkent Gabrielének nyújtotta a kezét. Azonban az udvari intrikákhoz szokott császárné értékelte merészségét és őszinteségét: „Nem bánom, maradhatsz, ülj le, s aztán vezess le a terembe.”

Az eddig merev és szertartásos sárga dominót mintha kicserélték volna. Pacher szerint innentől egészen megváltozott kettejük társalgása, mely Erzsébetet érdeklő témákról, irodalomról, színházról, politikáról és filozófiáról folyt, majd Pacher életéről, kutyákról és mindkettőjük kedvenc költőjéről, Heinéről. „Könnyedén belém karolt, és folyton csevegve sétáltunk a zsúfolt teremben (…) legalább egy óra hosszat. Nagyon ügyeltem rá, nehogy tolakodóan udvaroljak neki, aggályosan igyekeztem kerülni minden kétértelmű szót.” Sejtése, hogy az álarc mögött a császárné rejtőzik, egyre erősödött. „Egész testében reszketett, ha nem adtak helyet neki. Ehhez szemmel láthatólag nem volt hozzászokva.” A karján sétáló királynői jelenség mások figyelmét is felkeltette: „… különösen az arisztokraták fordultak felé érdeklődéssel, Esterházy Niki például, a híres sportember, a császárné állandó kísérője és vezetője a rókavadászatokon, (…) le nem vette róla a szemét. (…) Már akkor az volt az érzésem, hogy sejti, sőt, talán tudja is, ki rejtőzik ebben a lepelben.” Bárki is azonban, Pachert is magával ragadta: „… szerény, művelt, érdekes és eredeti asszony, akitől mindenesetre távol áll minden, ami hétköznapi.”

Búcsúzáskor, amíg a főbejáratnál a fiákerre vártak, Pacher nem tudta tovább türtőztetni kíváncsiságát. „Mégiscsak szeretném tudni, ki vagy?” Megpróbálta fellebbenteni a sárga dominó álarcának fátylát, de a piros dominó egy kiáltással közbelépett, és a hölgyek eltűntek a kocsiban.

De kaland ezzel még nem ért véget.

(Hamarosan folytatjuk...)

Kovács Éva, muzeológus