,,A kastélyban tett látogatásaimból nem tudnék kiemelni egyértelműen egyet, hiszen több olyan emlékezetes pillanatot töltöttem ott, amely kitörölhetetlen emlék, élmény marad számomra egész életemben.

A kastéllyal a kapcsolatom még 6-7 éves koromban kezdődött. Szüleim vittek el engem és a testvéremet egy Ibolyanapra. Rengeteg árusra és még ennél is több emberre emlékszem. Teljesen elvarázsolt a kastély, a legkülönlegesebb pillanat mégis az volt, amikor felülhettem egy ló hátára és igazán úgy érezhettem magam mint Sisi.

Teltek múltak az évek én pedig sokszor újra ellátogattam a kastélyba, mígnem közelebbi kontaktusba kerültünk egymással, és tárlatvezetővé váltam. Ez a csoda öt évig tartott, a mai napig sajnálom, hogy egy új rendelet miatt már nem mehetek vissza, csak látogatóként. Az itt töltött évek alatt nagyon sok embert ismerhettem meg. Innen is köszönöm a kollégáimat, akik minden egyes ott töltött napomon mosollyal, öleléssel vártak. Igazából ezt az időszakot nem mondanám munkának, sokkal inkább egy kalandnak, mivel amikor a hév beért a kastély mellé én már mosollyal az arcomon vártam az előttem álló napot, még akkor is, ha tudtam, hogy nyitástól zárásig hozom viszem a csoportokat.

Sokféle csoportom volt, akik mindig új kihívás elé állítottak. Előfordult például, hogy egyik napról a másikra kellett angolul megtanuljam a kastély termeihez tartozó anyagot, de ennek köszönhetek egy amerikai diákcsoportot, akik a díszterem közepén körben állva énekeltek valami gyönyörű éneket, amely nem csak az egész épület, de az én lelkemig is hatolt. Volt siket-néma csoportom is. Igazán érdekes és izgalmas volt, ahogy a mellettem álló jeltolmács egyből lejelelte, amit mondtam. A csoport pedig szinte egy percig nem maradt „csöndben”, ugyanis végig jelelve egymással, megbeszélték a „hallottakat”. Egyik nap torokfájással ébredtem, ami egy tárlatvezető életében a lehető legrosszabb. Féltem, mi lesz így a csoportjaimmal. Felvittem egy üveg vizet, de az csak ideig óráig segített. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a csoportomban lévő egyik hölgy egy pasztillát nyújt át nekem. Az a kis pasztilla volt a napom megmentője ugyanis innentől még eggyel a birtokomban végig vezettem az egész napot, észre se véve, hogy előtte alig bírtam beszélni.

Az öt év legszebb pillanata mégis az volt, amikor „Erzsébet királyné” és „Mária Valéria főhercegnő” mellett udvarhölgyként, én fogadhattam a díszterembe érkező vendégeket, és asszisztálhattam végig a királyné és gyermeke egy Karácsonyát. Különleges élmény volt számomra, hiszen kiskorom óta nagyon szerettem volna egyszer én lenni Sisi, ha valójában nem is ez történt, a rajtam lévő csodálatos ruhában mégis úgy érezhettem magam, mint ő.

Soha nem felejtem az itt töltött éveket, élményeket, beszélgetéseket, barátságokat. Hálás vagyok, hogy mindennek részese lehettem és azért is hálás vagyok, hogy tudom bármikor régi ismerősként látogathatom meg a kastélyt."

Nacsa Anett