Ha egy társaságban vagy online közösségben szóba kerül Erzsébet, mint édesanya, nagyon sokszor hangzik el olyan vélemény, miszerint önző volt, csak magával törődött, vagy hogy Mária Valéria kivételével egyáltalán nem érdekelték a gyerekei.

Való igaz, hogy Erzsébet nem volt tökéletes, ami anyai szerepét illeti, de vajon tényleg olyan szörnyű szülő volt, mint ahogyan azt sokan állítják? Ismét a bárki számára hozzáférhető szakirodalmat vettem elő, azzal a céllal, hogy választ találjak a fenti kérdésre.

Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy megértsük a helyzetet és a mögötte megbúvó okokat, figyelembe kell vennünk Erzsébet személyiségét, családjával való kapcsolatát ̶ hiszen a családi háttér milyensége, az ott látott minták nagyban meghatározzák az egyén fejlődését és azt, ahogyan a világot szemléli ̶, életének alakulását, és természetesen a kor szokásait, főleg, ami a bécsi udvart illeti.

Erzsébet, annak ellenére, hogy hercegnőnek született, igen szabad és kötetlen közegben nevelkedett, lévén, hogy nem szánták magas rangú pozícióba. Gyermek- és kiskamasz korát a királyi és császári udvarok etikett szabályozta légkörétől távol, a müncheni Herzog-Max-palotában és a család possenhofeni nyári kastélyában töltötte. Itt kedve szerint szaladgálhatott, játszhatott, vagy úszhatott a kastély mellett található Starnbergi-tóban. Vidám, bájos, cserfes, jólelkű, ugyanakkor félénk kislány volt. Igazán boldog időszak volt ez az ő életében, olyannyira, hogy évtizedekkel később, a számára oly terhes udvari közegben is boldogan beszélt róla: „Úgy szeretem, mikor ifjúkoráról mesél, az elmúlt időről. Mintha már idős lenne! De hát mégiscsak sok minden történt a jelen idő és Starnbergi-tónál töltött gyermekkora óta, ahol mint egy tündér, a fák és bokrok között suhant legnagyobb szabadságban (…). Itt és így alakult ki benne és testvéreiben is a szabadságvágy, ami ma is uralja őket.”¹- írta Festetics Mária, a királyné udvarhölgye naplójába 1873. február 18-án Erzsébetről. Természetesen a kis Sisi ̶ ahogy családi körben nevezték ̶ nem tehetett naphosszat, amit csak szeretett volna. Édesanyja, Ludovika bajor hercegnő ragaszkodott hozzá, hogy egy alapszintű neveltetésben minden gyermeke részesüljön: olvasás, írás, rajz, hogy csak egy pár olyan tantárgyat említsek, amelyek tudásanyagát el kellett sajátítaniuk. Itt meg kell jegyezni, hogy a gyerekek soha nem vették igazán komolyan a tanulást, ha tehették, kiszöktek az óráról, vagy valamilyen csínyt eszeltek ki tanáraik ellen, tehát tudásuk igen felületes volt.

Tetőzte a problémát édesapjuk, Miksa bajorországi herceg. Ő, bár nagyon művelt, tanult ember volt, feleségével ellentétben nem tartotta olyan fontosnak a tanórákat, és amikor nagy ritkán otthon tartózkodott, betoppant akár egy tanóra kellős közepén is, hogy „kiszabadítsa” gyermekeit az „unalmas” tankönyvek közül, még jobban elmérgesítve ezzel az alapjáraton sem felhőtlen kapcsolatát feleségével.

Miksa és Ludovika saját akaratukból soha nem házasodtak volna össze. Bár gyerekkoruk óta ismerték egymást, nem tekintettek egymásra lehetséges társként, már csak azért sem, mert mindkettejük szíve másé volt. Azonban, mint oly sokszor ebben a korban, a szülők döntöttek helyettük, ennek az eredménye pedig egy boldogtalan házasság lett ̶ bőséges gyermekáldással. Igazán sosem próbálkoztak megtalálni a közös hangot, sőt, Miksa nem mulasztotta el időről időre emlékeztetni Ludovikát, hogy nem szereti, és a házasság előtti szabad életéről sem volt hajlandó lemondani miatta. Ez azt jelentette, hogy rengeteget utazott ̶ ezért is írtam fentebb, hogy „ha nagy ritkán otthon tartózkodott” ̶ polgári származású emberekkel vette körbe magát, szakmai tanulmányokat és verseket írt, szeretőket tartott stb. Tette mindezt bármiféle gond nélkül: gazdag volt, a Wittelsbach-család hercegi mellékágából származott, tehát rá nem vonatkoztak az udvari élet szigorú szabályai, felesége érzéseivel pedig nem törődött. A gyereknevelést is ráhagyta, mondván, ő a hercegnő, majd ő eldönti, hogy neveli a gyerekeket. Az utazás szeretete mellett azért sem volt szívesen otthon, mert olyankor a veszekedések közte és felesége között állandóak voltak: Ludovika nem nézte jó szemmel férje életvitelét, és nagyon bántotta, mikor egy-egy újabb szeretőről, vagy éppen (még) egy törvénytelen gyerekről tudomást szerzett.

A gyerekek, főleg Erzsébet, viszont örömmel töltötték idejüket édesapjuk társaságában, a kis Sisi szülei közül rá hasonlított leginkább. Ámulattal hallgatta történeteit az utazásairól, osztozott a lovaglás és az erdőjárás iránti szeretetében, nem csoda hát, hogy Miksa legtöbbször őt vitte magával egy-egy hegyi túra alkalmával. Ilyenkor sokat mesélt neki a hegyek, völgyek és az erdő csodáiról, Erzsébet pedig itta édesapja szavait. A természet szeretete, a magány iránti vágy már ekkor megjelent kis lelkében. Édesapjának köszönhető az is, hogy őt és testvéreit soha nem tartották távol a közelben lakó polgári családoktól és azok gyermekeitől, így megerősödhetett bennük édesapjuk azon nézete, hogy sosem a rang, hanem az emberi értékek számítanak. Erzsébet e gondolkodásmód miatt később sok támadást szenvedett el a bécsi udvarban.

Bár rajongva szerette édesapját, nem egyszer látta anyját egy-egy vitájuk után a könnyeivel küszködni és az apjáról szóló panaszokat is gyakran kellett hallgatnia. Szülei kapcsolata mély nyomokat hagyott benne, és később egyik meghatározója lett a házasságról alkotott nézeteinek. Viszont gyermekként még talán hitte, hogy neki majd szerencséje lesz, hogy ő nem jut édesanyja sorsára.

Ilyen háttérrel és világnézettel találkozott 1853. augusztus 16-án az eddig vidám, gondtalan, boldog és szabad életet élő 15 és fél éves Erzsébet életében másodszor* a világ legkonzervatívabb udvarával rendelkező Ausztria császárával, Ferenc Józseffel Bad Ischl-ben. A történetet azt hiszem, sokan ismerik: a császár édesanyja, Zsófia főhercegné meghívta húgát, Ludovikát és férjét, Miksát, valamint legidőseb lányukat, Helént, azzal a szándékkal, hogy a császár eljegyezze őt. Mivel Miksa kimentette magát a meghívás alól, helyette végül Erzsébet utazott. Helén kedves, csöndes, alázatos volt, húgával ellentétben ő mindig szívesebben üldögélt egy hűvös szobában, a hímzése vagy egy könyv fölött. Ludovikának egyedül vele voltak nagyobb tervei, ezért a testvérek közül csak Helén volt az, akit sokkal szigorúbban oktattak és neveltek. És Ferenc József figyelmét pont az idősebb nővér visszafogottsága és jólneveltsége terelte Erzsébetre. Szokták mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy itt biztosan ez történt: Ferenc József, a kötelességtudó, rendszerető és anyjának mindig engedelmeskedő császár beleszeretett a szabadságszerető, konvenciók és elvárások nélkül nevelkedett Erzsébetbe, augusztus 18-án hivatalosan is bejelentették eljegyzésüket. A császár boldog volt, megkapta, amire vágyott: elvehette azt a lányt, aki az első percben lenyűgözte. Zsófia főhercegné is elégedett volt: ugyan ő Helént szánta volna Ferenc Józsefnek, mégsem bánta, hogy ezúttal fia (életében először) szembement az akaratával, és a szívére hallgatott, hiszen „csak” a két hercegnő cseréjéről volt szó. És majd ő úgyis segít a fiataloknak…

És Erzsébet? Úgy gondolom, hogy elsőre fel sem fogta, hogy mi történik vele. A történeti források szerint nem igazán kérték ki a véleményét arról, hogy szeretne-e császárné lenni, tehát akaratán kívül találta magát ebben a helyzetben. Ebből kifolyólag egyik pillanatról a másikra került a figyelem középpontjába, és ez nagyon megrémítette. Sosem szerette, ha megbámulják, ha túl sok idegen ember veszi körbe, és most hirtelen ez történt: az eljegyzés utáni napokban ünnepségek sorozatán kellett részt venniük, Erzsébetet ezek nagyon kimerítették, sokat sírt. Vőlegénye rangjával sem tudott megbékélni, de állítása szerint a fiatalembert szerette: „Annyira szeretem a császárt! Bárcsak ne volna császár!!”²- mondta ekkoriban. De vajon tudta-e 15 évesen, hogy mit jelent a szerelem? Meglátásom szerint nem. Ennyi idősen az ember lányának megvannak a maga kamaszos ábrándjai, képzelgései, ez Erzsébetnél is biztosan így volt. Maga a tény, hogy Európa egyik legjelentősebb birodalmának ura őt választotta, beleillett ugyan az idilli képbe, de később pont ezen gyermeki felfogás okozott számára csalódást.

Ludovika pedig nagyon aggódott a lányáért. Vele ellentétben ő tudta, mi vár rá az udvarban, és kétségek gyötörték azzal kapcsolatban, hogy lánya képes lesz-e ebben a pozícióban helytállni, és féltette a bécsi arisztokrácia ítéleteitől is ̶ mint később kiderült, félelme nem volt alaptalan. Nagyon jól tudta azt is, hogy az eljegyzéskor lánya véleményét nem igazán kérték ki, de ha erről kérdezték, mindig azt mondta: „Ausztria császárát az ember nem kosarazza ki.”³

Az esküvő napját 1854. április 24-ére tűzték ki, tehát Erzsébetnek mindössze szűk 8 hónapja volt arra, hogy felkészüljön jövendő feladatára. A gyerekkornak hirtelen vége szakadt, nem volt már szaladgálás, úszás, játék a testvérekkel, átvette a helyüket a tanulás (etikett, társalgás, történelem, idegen nyelvek stb.), a véget nem érő ruhapróbák, és a reprezentálás. Minden napja egyik pillanatról a másikra szigorúan szabályozva lett, nem is csoda, hogy Erzsébet egyre jobban magába fordult, és sokat sírt. Érzékeny, gyermeki lelkét nagyon megviselte ez a hirtelen változás, de igyekezett helytállni: „Az itteni élet rendkívül mozgalmas. Különösen Sisi nincs hozzászokva, főleg a késői lefekvéshez. Kellemes meglepetés volt számomra, hogy milyen jól feltalálja magát, mikor ezzel a rengeteg idegen emberrel kell beszélgetnie, és bár zavarban van, ezt nem mutatja, és nyugodtan viselkedik.”⁴- írta róla Ludovika a bajor rokonoknak még Ischl-ből. A fiatal lány természetesen nem tudta a szükséges tudnivalókat ennyi idő alatt elsajátítani.

Bécsben pedig már az esküvő előtt megindult a pletykálkodás a leendő császárnéról. Erzsébet családjával ellentétben a bécsi arisztokráciának nagyon is fontos volt, hogy ki hány nemes őst tudott felmutatni, sőt, csakis ez számított. Erzsébet pedig nem állta ki a próbát. Ugyan édesanyja révén rokonságban állt a Wittelsbach-ok bajor királyi ágával (édesanyja a bajor király lánya volt, tehát titulusa Herzogin von Bayern, azaz bajor királyi hercegnő volt), de édesapja ̶ ahogy azt már fentebb is írtam ̶ a hercegi mellékág leszármazottja volt (Herzog in Bayern- bajorországi herceg), és Erzsébet az ő címét örökölte: Herzogin in Bayern, vagyis bajorországi hercegnő. Mindez azt jelentette, hogy rangban nem állt az arisztokrata réteg fölött, hanem velük egyenrangú volt. Emiatt pedig később akár saját füle hallatára is előszeretettel emlegették, hogy ennyi erővel egy grófkisasszony is lehetett volna a császár felesége. Támadási felületet adott édesapja szabados életvitele és a lány kelengyéje is. Ugyan még mai szemmel nézve is elképesztő értéket képviselt Erzsébet hozománya, Bécsben ezt is kevesellték. Érthető tehát, hogy a szinte még gyermek, rangot és vagyont soha nem néző Erzsébet kezdettől fogva nem érezte jól magát ebben a közegben, és hogy később igyekezett teljesen elzárkózni, menekülni tőle.

Az esküvő után történt események is bőven adtak elegendő alapot a pletykálkodásra. A ceremónia utáni fogadáson Erzsébet a hatalmas tömeg láttán elszaladt, és egy közeli teremben elsírta magát. Már két napja rendületlenül reprezentált, mindazok ellenére, hogy tudjuk, nagyon is erőt kellett vennie magán hozzá, és már nagyon fáradt volt. Mikor végül újra megjelent, és elkezdődött a fogadás, félénksége miatt egyszerűen nem tudott társalgást kezdeményezni a hozzá odalépőkkel. Pedig Ausztria császárnéját csak úgy megszólítani nem illett… És mindennek a tetejébe mikor a tömegben meglátta két bajor unokatestvérét, öleléssel szerette volna üdvözölni őket ̶ ahelyett, hogy ők kezet csókolnának neki, ̶ mondván, hogy rokonok. Ekkor Zsófia főhercegné felvilágosította, hogy családi kötelék ide vagy oda, rangja miatt köteles magát az etikett szabályaihoz tartani.

Mindezek láttán senki nem érzett részvétet a császárné iránt. Nem értették, hogy mi a gondja a helyzettel, és ki is gúnyolták: szerintük más lányok boldogan lettek volna a helyében, ő pedig itt pityereg, és még az etikettel sincs megfelelően tisztában, mondták róla.

A nászéjszaka sem jelentett örömöt a tapasztalatlan lány számára. Akkoriban a felvilágosítást hírből sem ismerték a lányos házaknál, mindössze az esküvő előtt az anyák mondtak annyit a menyasszonyoknak, hogy a férjüknek lesznek igényei, amit nekik kötelességük eltűrni. Erzsébet is valahogy így élhette meg az első alkalmat, amiről mindenki tudta, hogy csak az esküvő utáni harmadik éjszakán történt meg ̶ mert természeten ez is pletyka tárgya lett. Az azt követő reggelen meg kellett jelenniük anyósánál egy közös reggelire, aminek Erzsébet vonakodva tett eleget, mert nagyon kínosan érezte magát. Ferenc József nem értette, miért viselkedik így ifjú felesége, az ő kötelességtudása határtalan volt, tehát ez a helyzet is magától értetődő volt számára. A lányban viszont ez a reggel olyan mély nyomokat hagyott, hogy évek múlva is keserűen emlékezett vissza rá: „A császár annyira megszokta az engedelmességet, hogy ebbe is beletörődött. Nekem azonban ez szörnyű volt. Az ő kedvéért mégis odamentem.”⁵ - mondta később udvarhölgyének, Festetics Mária grófnőnek.

Tény és való, hogy a két ifjú ekkor még rajongva szerette egymást. Erzsébetnek gyakorlatilag egyetlen vigasza férje volt a komor és barátságtalan bécsi udvarban. De őt nagyon keveset látta. Mézesheteiket a laxenburgi kastélyban töltötték, de Ferenc Józsefet kötelességtudata minden nap Bécsbe szólította, így a fiatal asszony egyedül maradt anyósával. Zsófia pedig a fejébe vette, hogy kerül, amibe kerül, ő császárnét farag unokahúgából. Mindezzel nem lett volna probléma, ha megértéssel és szeretettel közeledett volna az érzékeny és rendkívül érzelmes, családjától hirtelen elszakított kamaszlányhoz. Azonban Zsófia a szigorban hitt. Erzsébet erre az időszakra is élénken emlékezett a későbbiekben: „Végül megállt egy sarokszobában, ahol két ablak között egy íróasztal állt, előtte karosszék. (…) <Itt sokat sírtam, Mari! Ha csak visszagondolok arra az időre, összeszorul a szívem. Itt voltam házasságkötésem után. El se tudja képzelni, milyen életet éltem én! Oly elhagyatottnak éreztem magam, oly egyedül. A császár persze nem lehetett ott napközben, mindennap korán reggel elment Bécsbe, hat órakor tért vissza, vacsorára. Egész nap egyedül voltam, és féltem a perctől, mikor jön be Zsófia főhercegné, mert ő mindennap, minden órában jött lesni, mit csinálok. Egészen ki voltam szolgáltatva ennek a gonosz asszonynak. Minden, mit tettem, rossz volt, mindenkit leszólt, akit szerettem. Mindenről tudott, mert kémkedett utánam és úgy félt tőle mindenki a házban, úgy reszkettek. Persze hogy mindent elmondtak neki, és mindenből „államügyet” csinált. (…) Mindig egyedül voltam és sírtam, de még az volt a jobb. Amikor jött kínozni, az rémisztő volt.>”⁶-mondta egykor Festetics grófnőnek. Ugyancsak ő jegyezte le Erzsébet visszaemlékezését az első várandósságáról: „Amikor még a kertből egy darab el volt zárva, oda sokszor bementem, de azt egyszerre megszüntették, hogy a közemberek láthassanak. Persze akkor többé le se mentem. Először untam, hogy mindig ki kell öltözni és hívatni valakit, aki figyeli minden mozdulatomat. Majd azzal háborgatott (Zsófia), hogy mindenki engem akar látni, mert másállapotban voltam. Betoppant, és lecipelt. Magyarázta, hogy kötelességem a hasamat mutogatni, mert a népnek látnia kell, hogy igaz. Rémítő volt! Ahhoz képest még jótétemény volt egyedül lenni és sírni. De persze így aztán hozzászoktam a magányhoz, Mari, és ahhoz, hogy sokat legyek a császár nélkül, ki ugyan szintúgy szenvedett, de nem mert szembeszállni az anyjával. Mindig volt valaki közöttünk. Rémisztő idők voltak azok, most csak bámulok, hogy oly sokáig tűrtem, de hát fiatal voltam!”⁷ Joggal gondolhatnánk, hogy Erzsébet túlzott a fenti gondolatokkal, de sajnos a történelmi források őt igazolják. Például egy császárné nem köthetett barátságot a személyzettel, egy uralkodó és a felesége mindenki felett állt, legalábbis az udvar felfogása szerint. Erzsébetnek is megtiltották, hogy a környezetéből bárkivel bizalmas viszonyt alakítson ki. Ezt biztosítandó, Zsófia maga választotta ki a császárné személyzetét, és természetesen a hozzá hű emberekkel vette őt körül. Az is tény, hogy egy császárné soha sehová nem mehetett egyedül, mindig kellett, hogy legyen legalább egyvalaki a kíséretében. Azt hiszem, így érthető, hogy miért lett Erzsébet még szomorúbb, még magányosabb a bécsi udvarban.

Első várandóssága alatt Zsófia nem csak a fentiekkel gyötörte őt. Eltiltotta például hőn szeretett papagájaitól, mondván, „…ha az első hónapokban túlzásba viszi az állatok nézegetését, könnyen megeshet, hogy a gyerekek hasonlítani fognak azokra. Inkább nézegesse saját magát a tükörben, és téged. Ez a fajta nézegetés jobban tetszene nekem.”⁸ - írta ekkoriban fiának, Ferenc Józsefnek. Hiába volt Erzsébet a császárné, mindenki tudta, hogy valójában Zsófia az, aki mindent irányít. A fiatal lány helyzete első gyermeke születése után sem javult.

Folytatása következik!

Vas Viktória, kosztümös tárlatvezető

Forrásjegyzék:

¹Tolnayné Kiss M. (szerk.) (2009): Egy udvarhölgy naplójából. Festetics Mária grófnő, udvarhölgy naplójának Budán és Gödöllőn papírra vetett részei. Gödöllői Királyi Kastély Múzeum, Gödöllő, 37 p.

²Hamann B. (2019): Erzsébet királyné. Európa Könyvkiadó, Budapest, 28 p.

³Hamann B. (2019): Erzsébet királyné. Európa Könyvkiadó, Budapest, 29 p.

⁴ Hamann B. (2019): Erzsébet királyné. Európa Könyvkiadó, Budapest, 35-36 p.

⁵Hamann B. (2019): Erzsébet királyné. Európa Könyvkiadó, Budapest, 73 p.

⁶Walterskirchen G.; Meyer B. (2021): Festetics Mária grófnő naplója. Erzsébet királyné bizalmas barátnője. Helikon Kiadó, Budapest. 130 p.

⁷Walterskirchen G.; Meyer B. (2021): Festetics Mária grófnő naplója. Erzsébet királyné bizalmas barátnője. Helikon Kiadó, Budapest. 130-131 p.

⁸Schad M. (2004): Erzsébet királyné és leányai. Canissa Kiadó, Nagykanizsa, 10 p.

*Erzsébet először 1848-ban, Innsbruckban találkozott Ferenc Józseffel.

Az irodalomjegyzék a második rész végén lesz megtalálható.