,,Németh Nikoletta: A bokor mögül

„Oly boldog az ember,

mikor mások boldogságát látja…

De majd talán egyszer,

neki is teljesül ily formában az álma…”

(N.N)

Az emlékezés teszi oly széppé az elfeledett, homályba veszett képeket, emlékfoszlányokat. Az én történetem olyan régen volt, hogy már majdnem feledésbe merült, mikor is egy kedves halk muzsika mégis előcsalogatta azt, emlékeim zugából. Ekkor becsukott szemmel próbáltam felidézni, mi is történt akkor, észrevétlen mosollyal az arcomon. És egyre élethűbben éltem át a közel húsz év történését.

A várva várt osztálykirándulás időpontja hosszas várakozás után elérkezett a 6. osztálynak, Gödöllő úticéllal. Gyerek fejjel nagyon hosszú távnak bizonyult Nagykanizsáról való indulással az út. De a látvány, ami fogadott minket, az kárpótolta a fáradtságot.

Több kastélyban jártam addigra már, például a nagymágocsi Károlyi kastélyban, keszthelyi Festetics kastélyban, Széchenyi kastélyban Nagycenken, de ez a barokk stílusú Grassalkovich kastély már első pillanattól kezdve rabul ejtett. Ez, tudtam más lesz, mint a többi. Az idegenvezető minden szavát ittam, pláne azért, mert Sissi, azaz Erzsébet királyné kultusza fűződik hozzá.

Ez volt számomra az első olyan kastély, amit testközelinek tudhattam. Az idegenvezető előadását tudtam kötni előzetes tudásomhoz, nem úgy voltam vele, mint többi kastély esetén, hogy oly távolinak tűnő dinasztia szokásait ecsetelik csak, amelyek rendszerint kínaiul hangzottak, így idővel azok sajnos az emlékezetemben feledésbe merültek.

De itt, magasfokú figyelmem, kíváncsiságom Sissinek volt köszönhető. Sok filmet néztem róla, így izgatottan vártam, hogy láthassam élőben a kastélyát. Bepillanthassak a mindennapjaiba, és egy kicsit még ha rövid időre is, de Sissi lehessek a ruhája felpróbálásával.

Sajnos a fotózás elmaradt, mert bár ki volt írva, hogy lesz lehetőség erre, a fotós nem érkezett meg a megbeszélt időpontra. Azonban valami szertartásszerű hangokat véltem felfedezni a jegypénztár kapujában, így mer merészkedtem lopakodni a zaj irányába.

-Emlékszel, mikor 350 méter magasan, az óriáskerék kabinjában János leguggolt eléd, és megkért legyél élete örökös része? Majd a boldogító igent a több percen át tartó színpompás tűzijáték pecsételte meg?-hangzottak el a szertartásvezető szavai.

Én csak ott álltam, és vártam a folytatást, mire azonban hosszas csend következett. Így kikukucskáltam a kapualjból, hogy lássam, kik házasodnak össze ily romantikus történettel, gyönyörű hellyel megpecsételve.

A menyasszony egy gyönyörűséges uszály ruhába volt, hatalmas hajzuhataggal, babarózsaszín, és halványsárga rózsákkal vegyített csokorral a kezében. Mellette a párja, akit Jánosnak hívtak, szolid mustárzöld frakkban állt büszkén. A násznép csak pár fős volt, vagy húsz személlyel. Annyira meghitt volt a látvány, szinte mesébe illő. A levegőben frissen nyírt pázsit illata volt érezhető, labirintusjáratokkal tarkítva, a nap sugarai a menyasszony napernyőjén átvilágítva megvillantotta angyali mosolyát, miközben a hangfalakból halkan szólt Beethoven számomra egyik ismeretlen kompozíciója. Ez az összkép, azóta is szemem elé tárul, akárhányszor frissen vágott fű szagát érzem, vagy Beethoven muzsikáját hallom.

Bár ennek az emléknek lassan húsz éve már, hogy raktározom, bátran elmondhatom, hogy az egyik legkedvesebb emlékem. Amíg tehetem még sokáig őrzöm, kicsit reménykedve abban, hogy egyszer az én esküvőm is ilyen meghitt helyen, festői környezeteben lesz majd.

De addig, amíg ez nem következik be, mosolyogva gondolok vissza a gödöllői osztálykirándulásomra, és idézem fel a titkos esküvő részleteit, melyben segít a halk nóta, vagy a pázsit frissen nyírt illata…Bárcsak Sissi korába is ilyen egyszerű lenne visszacsöppenni…"