Egy gödöllői tanító és az Erzsébet parki ibolyák

 

Erzsébet királyné személyéhez kapcsolódó kultusz napjainkban is reneszánszát éli. Számtalan újságcikk, könyv és film igyekszik megragadni a személyiségét, bemutatni történelmi szerepét, magánéletét. A szélesebb közönség figyelmét célzó művek mellett a téma több területén születnek kiváló kutatási eredmények, melyek nagyban segítik e hagyomány megismerését és megértését.

Vizsgálódásom arra vállalkozik, hogy hozzájáruljon ehhez a munkához és az Erzsébet kultusz egy eddig kevésbé kutatott részét feltárja. A királyné emlékezete a fiatalabb és a legkisebb korosztály szemével, az oktató-nevelő intézmények kultuszban betöltött szerepével, az iskolai Erzsébet ünnepségek hatásának vizsgálatával további érdekes adalékokhoz jutunk az Erzsébet-jelenség megértésében. Ehhez kapcsolódóan találtam rá egy pedagógiai folyóiratban (Nemzetnevelés, 1928.05.01. p.137-139) egy érdekes cikkre. A királyné halála után harminc évvel íródott, egy idős tanító bácsi történetén keresztül kapunk kézzel fogható képet a „hétköznapi” kultuszápolásról.Elsőként olvassuk el az írást, majd nézzük a történet mögé!

 

„Jancsi bácsi dohányos doboza

Írta: Kovács Dénes, Máriabesnyő.

 janibacsi.jpg

Nem sok olyan község van az országban, mint Gödöllő. Pedig sok van még nagyobb is, gazdagabb is. Híresebb azonban alig akad. Híres a két szép parkjáról, melyben a királyi nyaraló rejtőzködik, mint tündérpalota, hol királyi gyermekek játszadoztak bujocskát a bokrok között s híres arról, hogy Erzsébet királynénk lelke most is itt és leghalhatatlanabbul él. Bizonyítja ezt a parkjában felállított ércszobor is, melynek koszorújáról azt olvashatjuk:

 ’A gödöllői nők szívében örökké élni fog emléked!’

Ezt a szeretetet dalolják a szép bokrok énekes madarai. Ezt vallják a virágok is. Mert az éltető, langyos tavaszi napsugár virágszőnyeget terített a park bokrai közé. Hóvirágos, ibolya szőnyeget. Hogy azon járjon jó királynénk. Mert csak virágszőnyegen járhat az, kinek lelke mindig nagy szeretettel volt telve irántunk, árva magyarok iránt. Olyan nagy szeretettel, minővel nem szeretett soha senki más minket.

A szeretet ragadós. Átültetődött a gödöllői gyermekek szívecskéibe is. Kitűnik ez az alábbi kis eseményből, melynek szereplői kis iskolás gyermekek, tanúi a szép park rügyező fái.

*

 

 

 

erzsebet.jpg

Erzsébet királyné szobra mögött szép kilátó emelkedik. Aljában kőpad van, futó növények, diszbokrok, lomb- és fenyőfák között.

A kőpadon Jancsi bácsi ül. Gödöllő és vidékének „Jancsi bácsi“-ja, kit mindenki úgy ismer s szeretettel csak úgy emleget:

„Jancsi bácsi.“

Itt ül a kőpadon. A tavaszi nap langyos melege simogatja fáradt arcát.

Nem a napfürdő, nem is az ózondús levegő csalta ki.

Tekintetét végig jártatja a még lombtalan fákon. Szomorúfűz is áll azok között. Azt is nézi. Majd lehunyja szemét. Mintha lelkébe akarná zárni e képet, mintha meg akarná örökíteni, így van ez olyankor, ha búcsúzik az ember.

Jancsi bácsi is köszönni jött.

Az orvos szanatóriumba küldi köhögése miatt, hát csak kinézett indulása előtt.

Illő ez, hiszen az iskolája is itt van közel, melyben hosszú esztendőkig tanította a kis elemistákat, s ide hozta gyakran őket szemléltető órákra és sétákra.

Aztán, tán nincs is olyan ember, ki, ha Gödöllőről hosszabb, vagy rövidebb időre eltávozik, búcsút ne venne e kedves helyektől.

Hogyne búcsúznék hát Jancsi bácsi, kinek lelkében sokkal több érzelem, sokkal nagyobb és mélyebb szeretet szorult össze, mint sok más embertársáéban.

Talán, mert tanító volt egész életében, ki nemcsak saját vérének bimbóit, de más emberek, idegen famíliák gyermekeit is szerető keblére öleli.

Nagyobb a tanító ember szíve, én úgy gondolom. Sokszorosan nagyobb másokénál. Úgy látom én ezt Jancsi bácsinál is, s ha nagyobb, jobban is fáj sokszor. Ilyenkor, búcsúzáskor is.

— Miért ilyen csendes most a park? A sétálók, a gyermekek hol vannak? — kérdezte magában. — Egyedül nem jó. Elmegyek.

A legközelebbi nyírfakérget harkály kopogtatta. A szomorúfűz lecsüngő ágain cinkék hintáztak. A tuja bokorban ökörszem surrant. Egy mókus nesztelenül szaladt át a séta úton s ahogy indulásra, felállt Jancsi bácsi a padról, mind megriadva tovább szálltak, eltűntek.

Lentről, a villamos sínek mellékéről zaj jött, amelytől a mókus visszafutott a csendesebb oldalra. Élénk gyermekhangok jöttek. A lépésük alatt ropogtak a bokor alatti száraz gallyak.

— Én csak ibolyát szedek — hallatszott.

— Én is. Tudod, a hóvirág hamar elhervad. Anyuka is mondta.

— Én csak hóvirágot. Anyuka úgyis eladja. Aztán irkát vesz az árán — így beszélt a harmadik hang. Aztán ismét az első kezdte:

— Gyerekek, tegyünk egy-két szálat Erzsébet királyné koszorújára is, tudjátok, mondta a tanító bácsi.

És már ott is voltak s a bronzkoszorú rózsái közé néhány szál ibolyát szórtak.

Jancsi bácsi figyelte őket. Gyönyörködött régen hallott hangjukban. Élvezte kedves jóságukat. Visszaült a padra.

Az ő gyermekei, növendékei.

Köhögés fogta el.

A gyermekek odanéztek.

— A tanító bácsi, a mi tanító bácsink — súgták egymásnak és hozzá mentek a kőpadhoz.

— Kezeit csókolom — kezeit csókolom — mondták örömmel, felcsillanó szemekkel.

— Szervusztok! Virágot szedtek?

— Igen, tanító bácsi. Mindennap szedünk.

— Jól van, szeressétek is mindig.

— Tanító bácsi már felkelt? Ugye meggyógyult, ugye most már iskolába is jön?! Imádkoztunk, hogy meggyógyuljon.

— Köszönöm, gyermekeim. Még köhögök. Nem mehetek még iskolába.. Pestre megyek, szanatóriumba.

— Szanatóriumba?! — ismételték szomorúan s úgy tetszett, szemüket könny nedvesítette el s aztán nem is volt több kérdésük

— Szervusztok, gyerekek! Megyek is már.

A gyermekek hangtalanul nyúltak kezei után s megcsókolták.

Máskor nem engedte, most nem tudott ellentállni a kézcsóknak Jancsi bácsi.

A kis nebulók a szobor mellől nézték jó tanítójuk távolodó, fáradt lépteit s úgy érezték, hogy valamit még elfeledtek. Igen, valamit, virágot adni a tanító bácsinak.

— Jaj! nem adtuk oda, pedig szereti! Az ibolyákat különösen — mondta Schwertner Miklós. — Vigyük utána!

— Majd az állomáson várjuk, ott átadjuk — indítványozta a másik és úgy tettek.

*

Meglátogattam pár nap múlva a szanatóriumban. Sok mindenről elbeszélgettünk. A múltról, kedves értéktelenségekről. De ő minduntalan hazatért kérdéseivel, aztán örömmel újságolta, hogy kedves tanítványai az állomáson ibolyával búcsúztak.

— Ugye kedvesek? — kérdezte.

— A Te nevelésed — feleltem.

A virágok ott is voltak. Lapostányérban, vízben, hogy hosszabb legyen az életük.

Az ibolyás tányér mellett ott hevert szép művű ezüst dohányos doboza.

— Jancsi, csak nem fogsz cigarettázni? — szóltam meglepődve, mert tudtam, hogy az orvos szigorúan eltiltotta a dohányzást.

— Mosolyogva legyintett.

— Soha többé, de tudod, ezt, amíg élek, magammal hordom mindég — a dobozra mutatott.

Felnyitotta. Ibolyával volt ez is tele. A fedél belső részén tíz bekarcolt név. Tanítványainak neve, kik „szeretettel, emlékül, hálából“ vették a jó tanító bácsinak.

— Tudod — folytatta — a szívemhez nőtt, mert hosszú évtizedek alatti tanítói munkámért ez az egyedüli kitüntetés, megbecsülés, elismerés, mely engem ért. Mást nem kaptam soha, nem is vágytam másért. Ennek örülök, erre büszke vagyok...

 Szeretettel simogatta meg monogramos külsejét, aztán kabátja zsebébe csúsztatta, szíve fölé.

— Istenem — gondoltam magamban, míg a szomorúan kongó folyosón végigmentem. — Milyen bohó, igazi tanító ember ez a Jancsi bácsi. Mások nagyságos, méltóságos címekért tülekednek és ha megkapják, felakasztják külsejükre, hogy sokan, mennél többen lássák. Jancsi bácsi nem vágyott ilyenek után. Csak egy ezüst cigarettadobozt kapott. Nebulói vették tízórai zsemlyepénzükből s ezt is a zsebében hordja, hol nem látható. Igaz, a szíve felett s igaz, hogy ibolyával töltve.

Hát nem bohóság ez?!

Bohóság s én mégis megírtam, mert a tanító bácsinak, a mindnyájunk „Jancsi bácsi“-jának dohányos dobozában a szeretet húzódott meg. A gödöllői gyermekek vallomása, szeretete, az Erzsébet-park illatos ibolyái által kifejezve.

*

 

A Nemzetnevelés folyóirat tárcájában megjelent cikk szerzője szintén tanító, Kovács Dénes a máriabesnyőiozv.jpg iskolából, ahol a történet főszereplője Jancsi bácsi, Baranyi János tanító is dolgozott két évig (1907-1909). Ezután került át Baranyi János Gödöllőre, ahol az ötödik tanítói állást töltötte be.

A tanító 1911-ben a katolikus gimnáziumban az egyházi és világi ének tanítását is elvállalta, de betegsége miatt nem folytathatta. A gimnáziumi értesítőben többször is szerepel később, mint adományozó, ekkor már mint „kányahegyi tanító”, Nyitra megyéből. Nem feledkezett meg a gödöllői gyerekekről, a tanulók jutalmazásához könyvekkel és pénzzel is hozzájárult. 1916-ban már a háborúban elesett magyar tanítók özvegyei és árvára fordítandó alaphoz járult hozzá és máriabesnyői házát az Erdélyből menekült tanító társainak (három család részére) ajánlotta fel. 1917-ben nyugdíjazzák.

Hazafias tevékenységét még két érdekes mozzanatban mutatjuk be. IV. Károly koronázására írt versét megzenésítette, melyet a király köszönettel fogadott és négyszáz koronával jutalmazott. Baranyi János ezt az összeget is jótékony célra fordította: a háborúban elesett tanítók özvegyeinek és árváinak létrehozott alapnak adta. További indulót is szerzett, melyet Mackensen táborszernagynak ajánlott fel. Az indulót zongorára Rajcsányi Gyula gödöllői zeneigazgató írta át. Az eladásából származó bevétel tíz százalékát a szerző szintén a jótékonysági alapja javára ajánlotta föl. 1917-ben a „hadikölcsön sikerének előmozdítása körül szerzett érdemeiért” a királytól elismerő oklevelet kapott. 

Baranyi János életének ezen mozaikjai fontos adalékul szolgálnak a gödöllői Erzsébet parkban játszódó történethez. Ebben a királyné egyik legfontosabb emlékezethelye elevenedik meg: Erzsébet egykori kedvenc tartózkodási helyéhez, a gödöllői királyi kastélyhoz közel, az emlékparkban vagyunk. A történet írója kiemeli Gödöllő Erzsébet kultuszban betöltött szerepét: „…híres arról, hogy Erzsébet királynénk lelke most is itt és leghalhatatlanabbul él. Bizonyítja ezt a parkjában felállított ércszobor is, melynek koszorújáról azt olvashatjuk: ’A gödöllői nők szívében örökké élni fog emléked!’.” Hétköznapi jelenet: gyerekek virágot szednek, tavasz van. Ezt szemléli Jancsi bácsi, a fiatalok egykori tanítója.

A gyerekek párbeszédében feltűnik a királyné kultuszát erősítő tanító szerepe: „Gyerekek, tegyünk egy-két szálat Erzsébet királyné koszorújára is, tudjátok, mondta a tanító bácsi.” Itt megragadható a „mindennapok” kultuszápolása, a történelmi emlékezet erősítése, egy pedagógus hatása, amely nem az előírt megemlékezésekről szól.

A királyné kedvenc virága, ez a pár szál ibolya hordozza a gyermekek tanítójukhoz való ragaszkodását és az idős tanító hivatása és Gödöllőhöz fűződő szeretetét.

 

 

Németh Andrásné Farkas Gabriella

 

 

Némethné Farkas Gabriella egyike az Én Sisim kiállításon szereplő gyűjtőknek, ahol Gabriella több száz ibolya-mintás porcelánjából is láthatnak egy válogatást. Az Én Sisim időszaki kiállításunk 2023. április 10-ig látogatható.

 

Irodalom:

A m. kir. vallás- és közoktatásügyi Miniszter: Nyugdíjat utalványozott. (1917) Néptanítók lapja 50(3), 24.o.

Az özvegyekért és árvákért. (1917) Néptanítók lapja 50(3), 3-4.o.

Az özvegyekért és árvákért. (1918) Néptanítók lapja 51(1-2), 22.o.

Farkas József (szerk. 2013): Gödöllő története 2. 1867-1945 2. Gödöllő Városi Múzeum 324-326.o.

Hazafias áldozatkészség. (1916) Néptanítók lapja 49(22), 9.o.

Hivatalos rész. (1917) Budapesti Közlöny 51(79) 2.o.

Kimutatás a háborúban elesett magyar tanítók özvegyei és árvái javára fordítandó alapra. (1916) Néptanítók lapja 49(21), 3.o.

Mackensen induló. (1916) Néptanítók lapja 49(17), 12.o.

Menekültek postája. (1916) Néptanítók lapja 49(41), 12.o.

Jutalmazások. (1916) A Minorita Rendiek Gödöllői Főgimnáziumának IV. értesítője. Bp. 47.o.