130 éve született és 33 éve halt meg az utolsó magyar királyné, Zita a Bourbon-házból származó parmai hercegnő (olaszul: Principessa Zita di Borbone-Parma, németül: Kaiserin Zita von Österreich, teljes nevén Zita Maria delle Grazie Adelgonda Micaela Raffaela Gabriella Giuseppina Antonia Luisa Agnese; született: Viareggio, 1892. május 9, elhunyt: Zizers, 1989. március 14.), házassága révén 1916–1918 között Ausztria császárnéja, Magyarország és Csehország királynéja, IV. Károly magyar király felesége.

Párma utolsó hercegének, Róbertnek második, Braganzai Mária Antóniával kötött házasságából született, apjának tizenhetedik gyermekeként és tizenegyedik leányaként. (Az első feleségtől, Maria Pia Bourbon-szicíliai hercegnőtől származó 12 gyermek közül heten a szülők közeli rokonsága miatt fogyatékkal születtek. Őket is a többi gyermekkel együtt nevelték a család Viareggio közelében lévő rezidenciáján, ami ebben a korban példátlannak számított.)

Zita számos keresztneve közül az elsődlegeset valószínűleg nagynénjétől, egyben keresztanyjától, Adelgunde Bardi grófnőtől kapta, és a 13. századi Lucca városában élt Szent Zitára utal. A család, főleg a szigorú és következetes édesanya nagy gondot fordított a vallásos nevelésre és a sokoldalú képzésre. Bár az édesapa az olasz egységesülés miatt anélkül vesztette el trónját, hogy valójában trónra lépett volna, a család súlyt fektetett az uralkodói életstílusra. A gyermekek házitanítóik segítségével megtanultak franciául, németül, olaszul, portugálul és angolul, majd bentlakásos iskolákban folytatták tanulmányaikat. Így történt ez a 11 éves Zitával is, aki több testvérével együtt a zangbergi Szent József leánynevelő intézetbe került és hamar osztályelső lett. Édesapja 1907-es halála miatt itt nem fejezte be tanulmányait, de a Wight-szigeten lévő bencés rendi Szent Cecília zárdában töltött még két évet, és csak a párás klíma miatt meggyengült egészsége miatt vitte haza édesanyja. Korai élményei és katolikus neveltetése egy életre meghatározták az ifjú hercegnő gondolkodását és világszemléletét, amelyek életének későbbi viszontagságai és megpróbáltatásai közepette biztos támpontot jelentettek számára.

Franzensbadi gyógykúrája idején többször találkozott anyai nagynénjének, Mária Terézia főhercegnének otthonában annak unokájával, Károly főherceggel, akinek a közelben állomásozott az ezrede, és akivel idővel egymásba szerettek. A két fiatal gyermekkorától ismerte egymást és Zita bátyja, Sixtus barátja is volt Károlynak. Az idős császár, Ferenc József ekkoriban már szorgalmazta Károly családalapítását, kikötve, hogy európai királyi házból válasszon magának feleséget, mivel Ferenc Ferdinánd morganatikus házassága miatt az ő utódai fogják örökölni a trónt. Zita családja ennek a feltételnek csak névleg felelt meg, hiszen már nem uralkodott, ám trónigényüket továbbra is fenntartották, így a frigynek nem volt akadálya. Zita és Károly 1911. október 21-én az alsó-ausztriai Schwarzau kastélyában keltek egybe, számos európai előkelőség és Ferenc József jelenlétében. Az idős császártól Zita egy diadémot kapott ajándékba, amit az ünnepségeken viselt is. A diadémot és a vendégsereget, valamint Ferenc Józsefet egyébként mozgóképeken is láthatjuk, ugyanis a szertartást megelőzően rövid időre beengedték a kamerákat.

A trónörökös párral Károly és Zita jó kapcsolatot ápolt, amihez valószínűleg hozzájárult az is, hogy Zita a rangban alatta álló Chotek Zsófiát magával egyenrangúként kezelte. Bár a trónöröklésben a második helyen álltak, a fiatalok bizonyára nem számítottak rá, hogy rövid időn belül át kell venniük a trónörökösi szerepet. Ferenc Ferdinánd meggyilkolása nem csak ezt jelentette számukra, hanem az első világháború megpróbáltatásait is, amelyben az ifjú trónörökösné férje és három fivére a Monarchia csapataiban harcolt, míg két bátyja az ellenséges belgák oldalán kényszerült hadba vonulni.

A háború idejére Zita Ferenc József kérésére Schönbrunnba költözött, ahol a császárnői és királynéi szerepre készítette őt föl. Amikor az idős császár 1916. november 21-én meghalt, Károlyból és Zitából császár és császárné, valamint király és királyné lett.

A háború ellenére a magyar trónra lépést meg kellett előznie a koronázásnak, amit december 30-án tartottak, a viszonyokhoz mérten pompás és ünnepélyes keretek között. A királyné pompás kidolgozású ruháját a magyar arisztokrata hölgyek ajándékozták, a különleges csipkefátyol az Esterházy-család kincstárából való.

Zita az addigi hagyományokat megtörve nemcsak a haza anyjaként tevékenykedett, hanem aktívan segítette férje uralkodását. Részt vett politikai döntések megvalósításában, fontos személyeket fogadott, támogatta és erősítette az időnként ingadozó uralkodót. Fő célkitűzésük, hogy a béke mielőbbi megkötésével egyben tartsák a soknemzetiségű államot, kettejük családjainak minden kapcsolatát latba vetve sem sikerülhetett, sőt az összeomlással egyidejűleg le kellett mondaniuk a kormányzásról.

Éppen ezt megelőzően 1918. októberében jöttek öt gyermekükkel Gödöllőre, hogy néhány hetet a kastélyban töltsenek, de a szülőknek 26-án már gyermekeiket hátrahagyva kellett Bécsbe utazniuk, őket 30-án, Szlovákián át, nagy kerülővel vitték utánuk. A lemondás után Auszriában címzetes császári pár lettek, Magyarországon azonban továbbra is legitim uralkodók.

A család 1919 márciusában száműzetésbe kényszerült, de mivel a Habsburg-törvény értelmében minden vagyonukat államosították, pénz híján jóakaróik adományaiból éltek, gyakran rossz körülmények között. Ettől kezdve Zita a trón visszaszerzését tekintette Isten által rárótt legfőbb kötelességének. Férje az ő bátorítása és támogatása által két magyarországi restaurációs kísérletre is vállalkozott, amelyre mindkét alkalommal elkísérte. A vállalkozás azonban meghiúsult és a családot a nyugati hatalmak Madeirára száműzték.

Mikor 1922. április 1-jén a spanyolnáthában megbetegedett Károly tüdőgyulladásban elhunyt, Zita utolsó gyermekükkel, Erzsébettel volt várandós, aki nem sokkal ezután született meg. Ezután minden idejét és tehetségét gyermekei nevelésének szentelte. Spanyolországban, majd Belgiumban telepedett le. Ottó trónörökös gyámjaként, majd annak nagykorúsága után tanácsadójaként a Habsburg törvények érvénytelenítésén és a monarchista mozgalmak megerősítésén dolgozott, ám az Anschluss után ismét menekülni kényszerült, és kisebb gyermekeivel Kanadában települt le, miközben Ottó New Yorkban maradt. 1944 után karitatív adományokat gyűjtött Ausztria számára, valamint 1948 után férje boldoggá avatási pere ügyében tevékenykedett. Ekkor már többször utazott Európába, hogy a szükséges dokumentumokat megszerezze, de Ausztriába lemondó nyilatkozat hiányában nem léphetett.

1952-ben végleg visszatelepült, hogy Luxemburgban ápolhassa idős édesanyját, Mária Antóniát, aki 1959-ben halt meg 96 éves korában. Ekkor a zizersi ferences rendi kolostorba költözött, néhány kilométerre az osztrák határtól, Svájcba. 1982-től az osztrák szövetségi kormány engedélyezte számára, hogy lemondó nyilatkozat nélkül Ausztriába utazzon. Bruno Kreisky kancellár ezt a gesztust János Károly spanyol király közbenjárására tette. Ettől kezdve gyakran meglátogatta egykori országát, és benne szeretteinek sírját, sőt az osztrák televízióban is többször szerepelt.

1987-ben 95. születésnapját családja, 34 unokája és 15 dédunokája körében töltötte. 1989. március 14-én hunyt el, testét a hagyományoknak megfelelően a bécsi kapucinusok kriptájában helyezték örök nyugalomba nagyszabású gyászünnepség keretében. Szíve kívánsága szerint Svájcba, a muri apátság kápolnájába került, férjéé mellé.

Kovács Éva Marianna

Képek forrása: Múlt-Kor

Erzsébet királyné mélyen szerette a természetet, kötődése gyermekkorában alakult ki a vadregényes bajor vidéken. Órákon keresztül lovagolt, sétált az erdőkben és gyakran vett részt vadászatokon is. Gödöllő számára menedék volt, a környékbeli erdők pedig őt is elvarázsolták. A legenda szerint volt Gödöllőn egy fa, amelyhez mindig ellátogatott. Varga Ádámmal most elkísérjük a kompániát egy délutáni kilovaglásra, belepillanthatunk az erdő állatainak rejtett világába. A szerző életében szintén fontos szerepet tölt be az erdő, ismereteit génjeiben hordozza, amit létének évtizedei alatt tovább gyarapított. Realista, már-már ironikus érzékletességgel adja át tudását az olvasónak.

1876 egy meleg júniusi délutánján, három ló áll a Gödöllői Királyi Kastély Üvegfolyosója előtt. Várják, hogy az inasok felnyergeljék őket a megszokott módon, amit már mindannyiszor megéltek életük során. Rájuk kerül a kantár, az izzasztó, majd legvégül a nyereg, ami ellen kidomborított hassal tiltakoznak némán. Körülöttük lágy istállószag terjed a hozzá tartozó legyekkel egyetemben, miket a lovak hosszú farkukkal vagy patájuk dobbantásával hessegetnek el. Miután meghúzzák a nyeregszíjakat készen állnak az utazásra, bár még lovasaikra várniuk kell néhány végtelennek tűnő percet. Erzsébet királyné, Ferenczy Ida és az istállómester társaságában a Királyút felé vezeti a lovakat, közben elnyeli őket a Gödöllői-dombság.

A hosszú nyiladék, éket vág az erdő testén kettévágva azt. Az itt-ott homokos talajon megannyi apró nyom fut keresztül, az előző éjszaka és az utána jövő hajnal rég továbbállt vándorainak nyoma. Futrinkák, százlábúak, erdei egerek gyűrik maguk alá a finom port, küzdelmük nyomát az elemekkel néha eltünteti egy-egy kézfej nagyságú gímbika hasadt patája. A nyiladékot szegélyező fákon őrgébics figyel árgus tekintettel gyíkra lesve, hogy áldozatát egy megfelelő nagyságú tüskére tűzze s onnan csipegesse a finom falatokat. Az út szélén egy tölgy félárnyékában jól kifürdött dagonya zsugorodik nap, mint nap a melegtől. Víz csak a legmélyebb pontján áll, saras szélein vaddisznók kifeküdt negatívjai, egy éjszakai dagonyázás sárban maradt emlékei.

A gyengén lengedező szél egy elszáradt sárga kökénylevelet sodor a vízre és amint Odüsszeusz apró, felpöndörödött hajójaként tovasiklik, valami megmozdul a felszín alatt. Zöldes barna teste gyorsan tovaúszik az aljzat felett, mögötte felkavarodott iszapcsík árulja el a menekülési tervének spontán kidolgozott részleteit. Több, mint 40 levéllábával, fejét és testét teljesen lefedő páncéljával, sokízű farokvillájával a nyári pajzsosrák úgy fest, mint akit elfelejtett az idő és az evolúció. Elképzelhetetlen méretű ősi hüllők jöttek s pusztultak ki, csontjaikon apró egérszerű emlősök futkostak, amik idővel még nagyobbak és többfélék lettek, majd azoknál is nagyobbak jöttek, hogy kihaljanak végleg. De a pajzsosrákok a sekély és langyos tavacskákban, lapályokban túléltek minden kataklizmát, mintha a víz alatt megállna az idő. A valóságban igen rövid ideig tart az idilli féreg és rovarlárva vadászat, mert számukra a vízfelület nagysága a döntő tényező. A kis pocsolyák hamar kiszáradnak, a dagonyákból idővel csak egy bűzös mocsár lesz, ami kiszikkad vagy vaddisznók nyomják szét őket, így a nyári ráknak sietnie kell petéit lerakni mielőtt eléri változatos végzete.

Érdekes módon hiába keveredik össze több rák egy élőhelyen, a hímek igazi ritkaságnak számítanak, így szűznemzéssel kell megoldaniuk nemzedékük íratlan parancsait. Petéiket az iszapba ágyazzák, hogy kedvező feltételek esetén újra rákoktól legyen teljes az élet palettája. Ám a dolgok általában rosszra fordulnak, ha máskor nem is, de télen, a csontig hatoló hidegben és fagyban biztosan. Ám a soklábú páncélosnak van egy trükkje, hogy ne jusson az előtte már annyiszor kihalt élőlények sorsára: petéi kedvezőtlen körülmények közt is több évet kibírnak a földbe zárva, várva arra, hogy majd egyszer a nyári esők felélesszék őket. Kikelésük után pár héttel már felnőtté cseperednek, s kezdődik minden elölről, szárazságok tombolhatnak, ezrével is pusztulhatnak idő előtt, széttaposhatja őket az erdő vadja, felfalhatja őket bármi, amíg a föld mélye védelmezi a következő generációt, addig nincs mitől félniük.

A sekély vízben sütkérező rák páncélján egy másik prehisztorikus túlélő araszol elhalt növényi részek, saját faja vagy alga után kutatva. Egészen apró hengeres, zömök teste 8 lábbal és végtagonként 4-8 karommal kapaszkodik a páncélba, dacolva minden kihívással amit el kell majd tűrnie. A medveállatka akár 25.000 társával is osztozhat egy liter vízben. Bárhol megél, mohákon, zuzmókon, édes és sós vízben, tengerpartokon, hőforrásoknál, 4000 méter mélyen a tenger alatt éppúgy, ahogy a hegyek fagyos 6000 méteres magasságában. Érdekességük sokaságából kitűnik, hogy keringésük és légzőszerveik nincsenek, cserébe gyomruk és bélrendszerük viszont van. Mintha egy másik világ lökte volna ki magából, ahol már feleslegessé vált a jelenléte, ahol már csak medveállatkák éltek, minden más élőlény réges-régen kihalt…

Elterjedésük sikerességét mutatja, hogy valójában ha úgy vesszük minden élőlény e földön a medveállatkák bolygóján él. Minden egyes ma élő emberre egymilliárd jut belőlük. Egészen extrém körülményeket is kibírnak, a maximum másfél milliméteres állat túléli a fagyást, -200 Celsius fokon 20 hónapig is életben marad miképpen folyékony nitrogénben és héliumban sem pusztul el. Azonban a -272 fokot már „csak” pár percig viseli el. Az emberi szervezet 500rad mennyiségű sugárzásnál már végérvényesen károsodik majd menthetetlenül elhal, a medveállatka ennek százszorosát is kibírja. Ellenáll továbbá az extrém nyomásnak, savaknak és a világűr vákuuma sem tesz kárt benne.

A fajok egy része váltivarú, többségük viszont szintén szűznemzéssel szaporodik. Ha netán valamilyen kedvezőtlen környezeti változás következik be az élőhelyükön, legyen hosszan tartó vagy extrém kritikus, akkor akár 100 évre is "konzerválják" magukat, testük felére csökken és viaszos kéreg képződik rajtuk. Anyagcseréjük vészesen a 0-hoz közelít, ahogy sejtjeik nedvességtartalma és oxigénigénye is drasztikusan lecsökken. Az életet adó víz szó szerint visszaadja nekik az életüket a hosszú szendergés után, majd miután visszanyerték eredeti méreteiket folytatják a Föld leigázását, hogy az élelmet termeljen számukra.

A kiránduló kompánia egyenletes tempóban halad tovább az úton, lovaik közönyösen és rendíthetetlenül baktatnak számukra valami ismeretlen végcél felé. Patájuk jókora krátert hagy a laza talajban miközben fiatal farkaspók szedi lábait előlük megrettenve. A parányi homokszemekkel beborított állat az ijedtség miatti elkerülő manőver végett hibát vét - túl sokáig tartózkodik nyílt terepen, a füves túloldalig pedig már sohasem fog a saját lábán eljutni. Hirtelen a nyiladék feletti nagy kékségből, útonálló darázs támadja meg.

A nagy vadászból, aki egyedülálló módon áldozatát üldözi a földfelszínen most üldözötté válik, kiszolgáltatva, méltatlanul. Vad keringő kezdődik az út porában, amelyet sok-sok éve jár áldozat és annak gyilkos végzete. A pók próbál minden tőle telhetőt megtenni a még sohasem látott jövevény ellen, elülső lábait fenyegetően felemeli, hogy nagyobbnak látszódjon. Közben a fürkészdarázs pozíciót keres a sikeres döféshez - ő vezeti a táncot. Neki is van félnivalója, hiszen mit ér a sikeres bénító döfés, ha közben a pók ráront és ő is kap egyet egy egészen más összetételű keverékből… Megfontoltnak kell lennie, hiszen egyetlen egy cél vezérli, azért jött e világra a sötétségből. Míg a pók az elrettentésre koncentrál a darázs a levegőből a pók potrohája mögé kerül és egy szempillantás alatt beadja a mérgét, ám a pók ugyanolyan gyorsan meg is fordul a szúrást érezve. Az útonálló innentől kezdve folyamatosan támadja áldozatát, egyszerre csak kis mennyiséget fecskendez bele. A méreg az idegekre hat, fokozatosan veszíti el a kontrollt miközben a darázs teszteli, hogy mennyire tehetetlen.

Menekülés kezdődik, de csak vánszorgás lesz belőle. A tucatnyi szúrás után már a hátára fekszik kapálózva, de még mindig kapja a döféseket. Szép lassan behúzódnak a lábai védekező pózt felvéve és talán így is marad mindörökre…

Miután teljesen megbénult a darázs elvonszolja nála egy kicsivel nagyobb táncpartnerét hosszú-hosszú méterekre mindenen keresztül cibálva a tehetetlen testet. Fűszálakon, ágakon, kidőlt fatörzseken keresztül húzza míg elérnek a rejtekhelyig. A támadás előtti napokban már kiásta jövendőbeli utódja sötét és mély szobáját a földbe. Most már csak meg kell ágyazni neki egy szerencsétlenül járt pókkal és ha végzett, lefedni a nyílást. Miután betuszkolta az üreg aljára petét rak rá, amely kikelése után módszeresen falni kezdi a magatehetetlen - még élő- áldozatot, kerülve a létfontosságú szerveket, amíg lehet. Amikor már csak az elnyűtt kitinpáncél emlékeztet a valaha élt farkaspókra, bebábozódik a lárva, hogy kis idő elteltével igazi vadászként bukkanjon fel kinőtt gyerekszobájából.

Ahány fürkészdarázs, annyi szokás - tartja a mondás. Vannak fajok, akik áldozatuk testébe rakják petéiket, amit azok komótosan felfalnak belülről. Közben ha támadás is éri egyre duzzadó inkubátorukat, van esély, hogy a hernyó elmenekül támadója elől. Az óriás fürkészdarázs a kéreg alatti férgeket keresi, így gazdaállata eleve védett helyen tartózkodik és elég számára egyetlen tojás. Mások egyéb rovarokat keresnek, poloskákat, levéltetveket. Vannak, akik utódai kívülről befelé haladnak az étkezéssel, mások belülről kifelé… Ám hogy e föld ne a fürkészek totális birodalma legyen arról a balszerencse, a rosszul felmért rejtekhely, más fürkészek vérszomjas testvérgyilkos lárvái és a gazdaállatok immunrendszere gondoskodik. Ha a testen belül betokosodik a pete és oxigénhiányos állapotba kerül, akkor elpusztul.

A lovasok már a visszaút porát verik a Kastély felé, lovaik nyugodtak és komótosak, mint eddig. Nyugatnak tartanak, a Nap már erősen lefelé húz.

Előző részek:

A Kastélypark illúziói

Madarat tolláról...

Képek forrásai:

Erzsébet királyné a lovon - lovasok.hu

Pajzsosrák - Magyar Természetvédők Szövetsége

Medveállatka - hirado.hu