A vadgazdaként végzett Varga Ádám, kertészként is mélyen ismeri a Kastélyparkot. Szabadidejében az erdőt járja már kisgyermekkora óta. Előző írásából már megtudhattuk mennyire nyílt szemmel figyeli a körülötte lévő világot és milyen izgalmasan adja át tapasztalatait, tudását az olvasóknak. Legújabb tollforgatásában elmeséli mi történik a madáretető és itató körül, milyen harcok dúlnak és kik között.  Bemutatja az ideiglenes és hosszútávú lakókat valódi énjükön keresztül. Az illúzió, ahogyan ő nevezi arra utal, hogy amit látni szeretnénk, olykor nem egyenlő azzal, ami valójában történik körülöttünk. Dőljünk hátra és olvassuk figyelmesen Ádám sorait, hogy legközelebb a széncinegékre nézve eszünkbe jusson, mik rejtőznek gömb szemeik mögött...

Új nap virrad a Kastély parkjában, ígérve csodákat, új reményeket és véget nem érő küzdelmeket az ott lakó élőlények számára, akiknek semmi tudomásuk nincs eme szemantikus dolgok jelentéséről. Csupán a dolgukat teszik mint egy nappal ezelőtt, vagy tízezer évvel ezelőtt. A madáritatók körül mindenféle madár köröz, vizsgálják a jeget, hátha ki tudnak belőle verni egy apró szilánkot, hogy az újra folyékonnyá olvadjon a testük melegében.

A kitartóak a bokrokon ülve várják, hogy az ember kiszedje a jeget, majd tiszta, langyos vízzel töltse fel újra a mesterséges oázist. Az éjszaka mínuszai után jól esik nekik a felkelő nap enyhe ereje, bár apró testük így is átlagosan 45 Celsius fokon ég. Mi, emberek 41 Celsius fok felett eszméletünket vesztjük, agyunkban vészesen kezd kicsapódni a fehérje.

Egyes madarak, mint a széncinege mindössze 5 évig élnek, míg a Királydomb szélén fészkelő hollók átlagosan 15 évig is szelik az eget dögöt, magvakat és fogyasztható hulladékot keresve. Az ember és állat együttélésének acélkék színű bizonyítékai. Az észak-amerikai indiánok szerint Teremtő Isten, az európai kultúrában meggyilkolt emberek szelleme, a halál madara, Mátyás címerállata, Odin vállán ülő két holló pedig mindent lát és hall, ami a teremtett világban történik. Az égbolton éjszakánként a Holló csillagképet is megláthatjuk. Réges-régen amikor tucatnyi holló körözött az erdei tisztás felett ott bizonyosan elhullott állat teteme hevert. Ha több száz tette ugyanezt a falu felett, akkor ott háború dúlt, éhezés, vagy dögvész pusztított. Mesék szólnak róla és megjelenik néha baljós alakja filmekben is.

E rossz hírű madár nem dicsekszik ugyan vele, de a verébalkatúak rendjébe soroljuk, ezen belül pedig a varjúfélék családjába. A föld legnagyobb testű énekesmadara és a legnagyobb varjúféle cím büszke tulajdonosa. Intelligenciája kimagasló, képes hangokat utánozni környezetéből, egymás között több -közel 30 különböző- jelentéssel bíró hangot tud kiadni. Meg tudja különböztetni továbbá az emberek arcait is. Fészküket magasra építik, általában a fa legmagasabb pontjára. Egy életre választanak párt és a fiókákat közösen nevelik. A konkurenciát és a fészekrablókat hevesen üldözik földön és égen egyaránt. A Kastélyparkban gyakran lehet látni ahogyan a dolmányos varjúkkal viaskodnak és aki megsérti a légterüket azt bizony megkergetik. Fiókáiknak magas fehérjetartalmú táplálékot visznek, hogy megerősödjenek és mihamarabb röpképesek legyenek. Örökké éhes utódaik a kirepülés után még 6 hónapig szüleikkel élnek.

Amikor kissé enyhülni kezd az idő, a madáritatók körül felpezsdül az élet, kezdetét veszi az állandó tülekedés, a versengés a vízért. Fekete rigók, meggyvágók, széncinegék, erdei pintyek isznak és tisztálkodnak a vízben. Néha tiszteletét teszi a holló is, olyankor minden madár szétröppen a szélrózsa minden irányába, a bokrok között várják amíg méltóztatik továbbállni. Ha elment, akkor ismét kezdetét veszi a nagy strandolás. Meggyvágók nézik bizalmatlanul ahogy a náluk kisebb széncinke a tál másik oldalán vízbe hajtja a fejét és iszik. Általában a tálat egy nemzettségbe tartozó madarak használják egyszerre. Aki nagyobb, vehemensebb az vérszemet kap és elhajtja a többit, de akad olyan is aki eltűri a kisebbet is. Egyszer mindenkinek békét kell kötnie a víz felett és az etetőkben. Erdei pinty használja ki az alkalmat egy fürdőzésre amikor senki nincs az itatóban. A tál közepén fröcsköli magára a vizet, ahová pedig a víz nem ér el ott csőrével segít magán. Csurom vizesen száll tovább egy ágra, hogy felszárítsa a nap. Rossz nap ez a tetveknek és atkáknak akik a vérét szívják, bár teljesen nem tud tőlük megszabadulni.

Széncinegék hada veszi birtokba az itató melletti madáretetőt. Gondosan felcsípnek egy magot, ügyelve arra nehogy üres, meddő magházzal távozzon. A közeli bokrok sűrűjében töri fel a napraforgó magját, kiszedve belőle a kalóriadús olajos magot. Karvalyok közkedvelt, jól látható zsákmánya, sárga mellük virít még a legsűrűbb csipkebokrok között is. Ám az ártatlannak tűnő madárnak van egy sötétebb oldala is, ugyanis téli álmot alvó denevérek koponyáját veri szét az agyvelőjük után sóvárogva. Hiszen mi is igazából az agy? Emlékek őrzője, a test feletti uralom központi számítógépe, félelmeink előidézője? Dehogy, a cinkének csupán a legtáplálóbb energiaforrás a világon. Az alvó denevérek könnyű prédák, nem ellenkeznek a lobotómia ellen. Békeidőben, amikor minden életfeltétele adott és bőséggel van táplálék általában magokat, rovarokat fogyasztanak. Tizenkét tojást is tojhat amelyekből viszonylag kevés fióka éri meg a felnőttkort. Odúban fészkelnek és csak a tojó költi a tojást, az utódgondozásba azonban a hím is besegít. A fészekre és a rajta ülő madárra a menyétek, nyusztok, mókusok és a harkályok jelentenek veszélyt. Ők a cinketársadalom apokalipszise, persze a rájuk vadászó ragadozómadarakkal karöltve.

Senki sem menekül… A táplálékbőség, a meleg idő és a sikeres, jó kelési arány sem biztosíték a hosszú életre. Az Öreg Tölgy sötét odvaiban a mókusnak is 4-5 éhes szájat kell jóllakatnia az utódgondozási időben, a karvalynak szintén ugyanennyi sárga szájú, fehér tollpihés csipogó utóda várja a húst a fészekben. Csak a legerősebbek és legrátermettebbek maradnak életben mindkét oldalon. Persze az élethez szerencse is kell, előfordulhat véletlen baleset, természeti csapás, vagy éppen egy rossz fordulat az időjárásban az utódnevelés alatt.

A nap már magasan jár a felhők között az égbolton amikor a madáretetőt és a kis oázist meglátogatja egy új jövevény. Vörösbegy ugrál a tál szélén szomját csillapítva, majd dülleszti ki vörös mellkasát. Az észak-európai populációik, illetve az Oroszországban élők gyakran vándorolnak Nyugat-Európába a kemény telek elől. E madárnak is vannak titkai, olyan titkok melyek több százezer év óta rejlenek a sötét pontszerű szemeikben. A vándormadarakat évtizedekig vizsgálták, hogy rájöjjenek mi alapján tájékozódnak a magasban, mi az ami mutatja az utat a több ezer kilométeren át, mi az a kód, ami a vérükbe van írva az idők kezdete óta. A vörösbegynek a szemében van ez a titok. Apró, miniatűr kis iránytűk sokasága úszik a szemükben, megszámlálhatatlan csapocskák melyek a föld mágneses pólusait érzékelik, illetve azok változását. Így tudnak tájékozódni, így sikerül évről évre eljutni ugyanarra a helyre. Persze az út során sok megpróbáltatásban van részük, vannak akik a vakáció árát a vérükkel és az életükkel fizetik meg. A hím vörösbegyek agresszíven védelmezik a területüket nemcsak más madaraktól, de még egymástól is. A harcokban akár a 10%-uk is elpusztulhat.

A békés és nyugodt Kastélypark egy illúzió csupán, a nyugalom szigetének illúziója. Minden egyes fa, bokor, négyzetcentiméter a földfelszínen és alatta, maga az égbolt egy véget nem érő háború és küzdelem színtere, ahol bármi megeshet és ami a legrosszabb az egészben, hogy meg is esik.

A madarak heves udvarlásától, az első fészekalj kirepüléséig majd a könyörtelen prédává válásig egy gyönyörű és élettől duzzadó évszak telik el. Ezalatt a néhány hónap alatt kell felcseperednie vadásznak és áldozatnak, beteljesítve az élet szűnni nem akaró és végtelennek tűnő körforgását.

E pár hónapot túlélőknek van esélyük, hogy tovább vigyék a vérükbe írt ősi üzenetet, amely hordozza múltjukat, jelenüket s jövőjüket is egyaránt.

Előző rész: ITT

Megkérni egy vadgazdaként végzett erdőismerő hobbivadászt gondolatai megfogalmazására a kastélypark élővilágáról, már önmagában is vékony jégen táncolás. Miről fog írni? Akarjuk tudni azt a húsba vágó igazságot, amit valójában a természet mesél? Micimackót akarunk olvasni David Attenborough köntösbe bújtatva vagy merünk, akarunk többet tudni? Az, hogy Varga Ádám, a Gödöllői Királyi Kastély egyik kertésze, örömmel fogadta a feladatot már sikerként könyvelhető el számomra. Ádám őszinteséggel ír arról, amit kisgyermekkora óta ismer és figyel, amiket mi laikusok talán nem is akartunk ilyen mélységekben tudni. Az olvasó a következő sorokon keresztül nemcsak betekintést kaphat a kastélypark élővilágába, de az élet körforgásának folytonosságát és fájó könyörtelenségét is megismerheti. Zárójelben megjegyzem Ádám Cormac McCarthy rajongó, aki hírhedten realistán ír az életről.

A Gödöllői Királyi Kastély a város egyik legnagyobb nevezetessége és jelképe, impozáns 26 hektáros parkjával együtt. Az épületben megannyi hatalmas szoba, korabeli tárgy és gyönyörű festmények találhatók amelyek egy letűnt korba repítik vissza a látogatót. Ferenc József dolgozószobájából már csak maga császár hiányzik, ahogy olvassa a napi jelentéseket. Ha azok a falak mesélni tudnának... Ám ahogy elhagyjuk a Díszudvart egy másik világba csöppenünk, egy világba ahol olyan élőlények élnek mind a mai napig, akik még személyesen találkoztak Erzsébet királynéval, Ferenc Józseffel, és talán még Horthy is elsétált alattuk egy forró nyári napon, menedéket keresve a hőség elől.

Ezek azok az öreg tölgyek, akik nem dőltek be az idő múlásának, élnek és ezernyi maggal szórják be az alattuk elterülő földet, amit ősszel több mázsa levéllel borítanak be, így megvédve a magokból kikelő új generációt a téli fagyoktól. Minden egyes fa egy külön kis sziget e hatalmas világban, egy univerzum rengeteg élőlénnyel. Mint Atlas, ahogyan a vállán tartja a maga világát. Ebben a világban él a mikroszkopikus medveállatka egy harmatcseppben, ugyanúgy ahogy a lombkorona legtetején a holló felügyeli fészkét a tojásrabló szajkóktól. Az avarban és a föld alatt gombafonalak útvesztője, melyek a fák gyökerébe kapaszkodva élhetnek szimbiózisban, egyenlő, alku nélküli szövetségben és parazitaként, aki csak elvesz a fából, adni semmit nem ad cserébe, csupán romba dönti gazdáját.

Lent, mélyen a gyökerek közt vakond keresgél élelmet, hazát és szerelmet. Leginkább a földfelszínen hagyott túrásai utalnak arra: ott járt. Ezeken a halmokon keresztül biztosítja a járatok oxigénellátását, különben igencsak szegényes lenne odalent a levegő. Maga az állat nem tud róla, hogy hatalmas segítséget nyújt a föld szellőztetésével és a különböző rétegek felforgatásával. Mivel ragadozó, így olyan férgeket, rovarokat és bábokat is elfogyaszt, amik károsítanák a fát, cserébe kap egy jól védett szülőszobát a gyökerek közt. A vakond -bár rajta ez egyáltalán nem látszik- igen harcias kis jószág, általában a területért vívják csatájukat a mélyben. Életmódjukról keveset tudunk, még a megfigyelésük is nehézségeket okoz, mivel kiválóan megérzik a legkisebb rezgéseket is. Ahogy megközelítjük a túrást már a föld alatt tudja, nem tanácsos most túl közel merészkedni a felszínhez, ki tudja milyen "nem evilági" lények akarnak hozzá lejutni…

A felszíntől pár méterrel feljebb a fa törzsén közben megállás nélkül zajlanak az események, harkályok, csuszkák, zöld küllők érkeznek az elhalt kérget felfeszíteni élelem után kutatva- bűnöst és ártatlant felfalni. A kopogtatással fel tudják mérni mennyire pudvás a fa törzse, érdemes-e ott kemény munkával féreg után kutatni. Amikor elérik a nagy farontó lepke hernyóját, hosszú nyelvükkel kihúzzák azt a lyukból. A harkályok nyelve a fejük belsejéből ered, felvéve a koponyájuk alakját C-alakban feltekerve, végén pedig apró horgocskát találhatók, amivel áldozatukat húzzák ki szűkös otthonából.

Koponyájuk anatómiája és maga a csontozata speciálisan alakult ki, hogy kibírják a fejre nehezedő erőket kopogtatás közben. Az agyuk és a koponyacsont fala közt kevés a hely, így nem kapnak agyrázkódást. Érdekességük továbbá, hogy minden egyes koppintás alkalmával lecsukják a szemüket, így a felpattanó forgács nem tesz kárt bennük. A fák doktorai abszurd módon magában a fa testében, odúkban nevelik fel a fiókáikat, féltőn gondozva a jövő „rezidenseit”. Amikor egy régi odú kiürül, lakatlanná sohasem válik. Denevérek és mókusok otthona lesz, leváltva a tollas fiókákat apró szőrös gombócokkal.

Ám egy ilyen fantasztikus életközösségben, ebben a kis univerzumban kell valami ami rendet tart, betartva az evolúció íratlan törvényeit, teljessé teszi a Nagy Egészet. Tavasszal és nyáron, fészekrakáskor mókus rohan ágról ágra, megfigyelve mindent, emlékezetébe kell vésnie mi hol van, észre kell vennie a lombok közt elrejtett madárfészkeket, hogy a tojást és a fiókát elrabolhassa. A mesékben és a mesekönyvekben Misi mókus a világ legszerethetőbb teremtménye, ám a fészkelő madarak személyiségének egy sötétebb oldalát is ismerik. Persze ettől függetlenül elfogyasztja a magokat és körberágja a fenyő tobozát is, ám ha fészket talál azt addig fosztogatja amíg a szülők el nem zavarják, vagy amíg ki nem üresedik.

Ugyanígy tesz a szajkó is, rettegett tojásrabló, elég ha csak elrepül a fa mellett, a különböző és egymással rivalizáló madarak összefognak és egyként kezdik zavarni, rikoltoznak így mások is meghallják és felkészülhetnek közeledésére. Amikor talál egy fészket taktikusan kivárja amíg a szülők kirepülnek, mozdulatlanul és hangtalanul ül valahol a fához közel, majd ívesen rárepül, pontosan tudva a fészek helyét és céltudatosan elemel egy tojást. Persze, ha már nála a zsákmány onnantól már nem számít mennyire kergetik a megkárosított családok, sok fészek vár még rá…

Hogy a fészekrablóknak se legyen fenékig tejfel az élete, arról a nyuszt gondoskodik. Félénk ám rettegett kis ragadozó, aki szintén a Nagy Öreg Tölgyön vadászik és mindenhová bejut ahová befér a feje. Tojások, fiókát, alvó szüleik és mókusok megtestesült végzete. Ágról ágra ugrál, ugyanolyan gyorsan mászik lefelé, mint felfelé és hatalmas területet bejár táplálék után. Akár 4 métert is képes ugrani és egy este a táplálék sűrűségétől függően akár 5-23 négyzetkilométert is átfésül.

A mászást fejlett izomzata, karmai és a talpán lévő szőrök biztosítják, minden porcikája mászásra és a zsákmány elejtésére lett tökéletesítve. Barna színezete láthatatlanná teszi a fák közt és a törzseiken. Éjjel aktív, de rá is vadásznak ám…

Legfőbb ellensége az ember alkotta beton-és aszfaltvilágon kívül, az uhu. A legnagyobb baglyok közé tartozik, nevét a kísérteties hangjáról kapta. A tojók akár 4,2 kilogrammot is nyomnak, míg a hímek kisebbek 2,8 kilogrammal. Szárnyuk fesztávolsága 160-188 centiméter körüli, magasságuk 60-75 centiméter, ők az éjszaka urai a madarak közt. Hangtalanul repülnek amit a tollaik felépítése tesz lehetővé, szemük hasonlóan működik, mint egy fényképezőgép objektíve. A hallásuk is kiváló a madarak közt, még a hó alól is meghallják a préda motoszkálását, rágcsálását.

Lábaikon a karmok olyan hosszúak, hogy egy nyúl tüdejét is elérik a bordái között. Tápláléka a fent említett nyuszttól a nyúl termetű emlősökig terjed beleértve a madarakat, ám termete lehetővé teszi akár őzgidák vagy rókák elejtését is. Még a sün sem akadály, ha nyílt terepre merészkedik a holdfényben. A testsúlya, a gravitáció és a karmai kihasználásával töri el áldozata gerincét, vagy szúrja át a tüdejét. Csőre rendkívül erős és horgas, tépésre tervezve. Ahol Doktor Bubó megjelenik ott minden bizonnyal elcsendesedik az erdő, de ha nem, akkor utána egészen biztosan.

Nappali ajándéka és bizonyítéka, hogy itt járt, a megemésztetlen szőrbe csomagolt csontok, az úgynevezett bagolyköpete.

Az éjszaka másik vándora, aki az uhutól kissé földhözragadtabb, ám sokkal eszesebb és óvatosabb, az a róka. Vadászat közben hangtalan ő is, ám területe határain gyakran felvakkant jelezve a többi rókának bizony ő még mindig itt van és helyet követel magának. Ürülékével és vizeletével jelöli az íratlan határszéleket azokat, amelyet csak nemzettsége ért. Akár 6-8 kilométeres sugarú körben is vadászik, gyakorlatilag az egértől a nyúlig bármit elfogyaszt, rovarokat is. Nem veti meg a dögöt sem. A városokban és a falvakban a kukákat dézsmálja, illetve a házi szárnyasokat, ha odáig merészkedik. Fogyaszt továbbá erdei gyümölcsöket, csipkebogyót, kökényt, vadkörtét is ha éppen hozzá jut.

Patakok és tavak nádasaiban az alvó kacsákat tizedeli, de megfojtja az alvó hattyút is, erdőn-mezőn főként rágcsálókat keres. Annyira óvatos, hogy még a több napos dögöt is kerülgeti és szaglássza, csak idővel kezdi el enni, amikor megbizonyosodott róla nincs rá leselkedő veszély, vagy rivális akit el kellene kergetni vagy az kergetné el őt.

Ritka színváltozatai közé tartozik a fekete, ezt a vadásznyelv szenes rókának hívja. Kölykeit nagy gonddal neveli és tanítja vadászni. Nagyon alkalmazkodó és rátermett vadász. Egy élménydús éjjel után kotorékjában húzza meg magát, hogy aztán késő délután vagy kora este újra útra keljen a sötétségbe.

Amikor felkel a nap, és az Öreg Tölgy végignézte az éjszaka csodáit és borzalmait, a nappali műszak kezdi ismét végtelen körforgását újra és újra… Gombák eresztik fonalaikat, széncinegék röppennek ágról ágra, árgus szemekkel ügyelve nehogy egy karvaly utánuk eredjen. Szajkók, szarkák és hollók szelik az eget s versengenek szüntelenül, árnyékukra összehúzzák magukat az erdei egerek és a cickányok.