Alig eszmélt hihetetlen húshagyókeddi kalandja óta, az elképedt Friedrich Pacher von Theinburg minisztériumi tisztviselő levelet kapott Münchenből a farsangi bálon megismert titokzatos sárga ruhás hölgytől, Gabrielétől.

A levélíró elváltoztatta ugyan írását, de a keltezés kétségkívül nagyon hasonlít a császárné kézírására, amelyet számos, közkézen forgó hivatalos fényképén látni. A levél tartalma nem különben zavarba ejtő: „felhasználom itt-tartózkodásom (…), hogy életjelt adjak magamról, ahogy megígértem. Képzelem milyen sóvárogva várta. (…) De ne féljen, nem kívánok nyilatkozatokat. Jól tudom, akár csak Ön, mi megy végbe Önben a farsangi éjszaka óta. Bizonyára már ezer asszonnyal meg lánnyal beszélt. Talán arról is meg volt győződve, hogy jól mulat, de szelleme sohasem talált rokonlélekre. Végre a tarka álom közepette megtalálta, amit évek óta keresett, hogy utána talán örök időkre újra elveszítse.”

Fritz azonnal válaszolt a megadott „post restante”, vagyis postán maradó címre, melyet a címzett személyesen vehet át. Levelében ezer kérdéssel árasztja el a sárga dominót, amelyre az – élvezvén a játékot – pár héttel később, már Angliából válaszolt. (A levelet Erzsébet húga, Mária nápolyi királyné adta postára Londonban. Hogy beavatott volt-e a titokba, nincs róla tudomásunk.) „Nem az én dolgom, hogy kielégítsem kíváncsiságodat, te önhitt ember, s ezért aztán ne is tudj meg rólam semmit.” Ironikus, önironikus és kissé évődő hangvételű levele néhány félrevezetőnek szánt információ mellett azonban arra is rávilágít, miért ment bele ebbe a levelezésbe valójában: „Egypár öreg nagynéni, egy harapós mopszli, az emberek nem győznek panaszkodni különcködő modoromra; minden délután kikocsizom a Hyde Parkba, egyedül, hogy felüdüljek. Este a színház után társaság, - íme így fest az én életem a maga teljes kietlenségében és szellemhíjasságában meg kétségbeejtő unalmában.” Erzsébet színes fantáziáját és rá oly jellemző fanyar humorát is megcsillantja búcsúzásul: „Mit csinálsz, rólam álmodsz ebben a pillanatban, vagy pedig a csöndes éjszakába küldöd sóvárgó dalaidat? Szomszédaid érdekében azt szeretném, ha álmodoznál. (…) Szíves üdvözlettel: Gabriella”

Pacher összezavarodott feltevésében, de megint úgy válaszolt, mintha sejtené, mi lappang a titok mögött. Gabriele válasza áprilisban szintén Londonból érkezett: „ Kedves Barátom! Egy hétig vidéken tartózkodtam. Leveledet ezért csak visszatérésem után kaptam kézhez. Mulattatott. (…) Szörnyen sokat kérdezel. S amellett még azt hiszed, hogy mindent a legjobban tudsz. Már miért ne hívnának Gabrielének. Csak nem viseltetsz ellenszenvvel ez iránt a szép arkangyal-név iránt? Persze, Friderika szebb volna. De hát ezen nem lehet segíteni.” Biztosítja, hogy feltevése ellenére tényleg Londonban tartózkodik, és ezt bizonyítandó, színes leírást ad a városról és vidékről, talán a Máriától frissen kapott levelek alapján. S hogy teljes legyen a konspiráció, még meg is hívja, sőt fotót kér róla kutyájával, bár – mint írja – nem szívleli az ebeket. Szívesen és őszintén ír azonban olvasmányairól, utazási élményeiről, persze kissé elferdítve, nehogy lelepleződjön. Valószínűleg ezekről a témákról szívesen váltott volna még leveleket a fiatalemberrel. „Beleszövődtem az életedbe, öntudatlanul és akaratlanul. Mondd megoldod a köteléket? Most még lehet, de később, ki tudja! Szíves üdvözlettel: Gabriella”

A levelezés azonban nemsokára megszakadt, mivel válaszában Pacher – talán hiúságból – most már hangot adott gyanújának. Szerinte a hölgyet nem hívják Gabrielének, sem Friderikának, hanem minden bizonnyal Erzsébetnek. A sértett császárnő többé nem válaszolt. Aztán, két évvel később egy magát Henriette-nek nevező álarcos hölgy jelent meg, és visszakövetelte Erzsébet leveleit, de sikertelenül.

1885-ben, tehát tizenegy (!) évvel a húshagyókeddi bál után újra jelentkezett a sárga dominó. Fényképet kért Pachertől, és érdeklődött sorsa iránt. Pacher így válaszolt: „…kopaszodó, erényes, ám boldog férj vagyok, van egy feleségem, aki magasságra és alakra hasonlít hozzád, és egy helyes kislányom.” Fényképet nem mellékelt. Néhány hónap elmúltával újabb fotókérés érkezett, amelyre már meglehetősen ingerülten és fantáziátlanul válaszolt: „Nagyon sajnálom, hogy még tizenegy év után is szükségét látod, hogy ezt a bújócskát játszd velem. Az lett volna a jó játék, ha ennyi idő után végre felfeded magad, és ez legalább szép befejezése lett volna az 1874-es húshagyókeddnek, mert ennyi idő után már nincs semmi vonzereje az ilyen névtelen levelezgetésnek.”

Erzsébet, legyűrve első indulatát, csak két évvel később válaszolt, méghozzá versben, amelyet Brazíliában adtak fel. „A sárga dominó dala” tragikus, nosztalgikus szerelmet formált ebből a kis epizódból. Pacher versbe szedett válaszát senki nem vitte el a postáról…

Jóval Erzsébet halála után, 1913-ban Marie Larisch-Wallersee önéletrajzi könyvében felfedi a történetet, persze jókora szerelemmé színezve azt. Pacher csak ekkor bizonyosodhatott meg abban, amit mindig sejtett: azon a régi estén Erzsébet császárné rejtőzött a sárga jelmezben. Nem sokkal 1934-ben, nyolcvanhat évesen bekövetkezett halála előtt minderről beszámolt Egon Caesar Cortinak, Erzsébet királyné életrajzírójának, rendelkezésére bocsátva az addig híven megőrzött leveleket. „Ha a császárné többi kalandja is éppolyan ártatlan volt, mint ez a farsangi tréfa, amelyet á la Harun al-Rasíd űzött velem, akkor tényleg nem kellett szemrehányást tennie saját magának.”- tette hozzá Marie Larisch könyvére célozva.

Kovács Éva Marianna, muzeológus

Felhasznált irodalom:

Gróf Egon Cäsar Corti: Erzsébet. Révai, 1935.

Brigitte Hamann: Erzsébet királyné, Európa Könyvkiadó, 2008.

Talán nehéz elhinni az egyébként emberkerülő és tömegiszonyban szenvedő Erzsébet királynéról, hogy inkognitóban elszökik egy álarcosbálba. Pedig az eset 1874 farsangján valóban megtörtént.

A farsang legelőkelőbb báljait ekkortájt húshagyókedden tartották, a legpompásabbat, legjelentősebbet ezek közül évről évre a Musikverein – a bécsi Zenebarátok Társaságának –nagytermében rendezték. (A terem manapság a bécsi újévi koncertek helyszíneként közismert.) A bálozók mind jelmezt öltenek, a hölgyek álarcot is viselnek, így adott volt a lehetőség, hogy a császárné ismeretlenként nézelődjön és beszélgessen, származásának és rangjának minden terhe és nyűge nélkül.

Azonban mindezt nem is olyan egyszerű kivitelezni a száz szemmel-füllel figyelő udvar orra előtt. A beavatott szövetségesek, akik esküvel fogadták, hogy megőrzik a titkot: Ferenczy Ida, Erzsébet kísérője, Feifalikné, a nélkülözhetetlen fodrásznő és Gabriele Schmidl, a királyné komornája. Erzsébet este visszavonul, mintha lefeküdne, de lakosztályában különös átalakulás zajlik. Uszályos sárga ruhába és sárga brokát dominóba öltözik, haját vörösesszőke paróka alá, arcát csipkés, fekete álarc mögé rejti. Jelmeze, a szerzetesek ruházatából átvett csuklyás köpeny, a dominó, semmit sem árul el viselőjéről, mivel már a 16. század óta kedvelt, gyakori farsangi jelmez. „Védőruhája”alatt, melyet hosszú kesztyű egészít ki, teljes biztonságban érezheti magát. Ráadásul a piros dominót viselő Ferenczy Ida óvatosságból egész este Gabrielének szólítja, hogy az esetleges gyanút a szintén karcsú és magas Schmidlnére terelje.

A hölgyek este tizenegy körül belépnek a nagyterembe, és helyet foglalnak a karzaton. A karneváli hangulat mindenféle merészségre alkalmat ad, például a névtelenségbe burkolózó hölgyek megszólíthatják az urakat. Erzsébet kiválaszt egy ismeretlen, elegánsan öltözött, egyedül sétáló fiatalembert, akit Ferenczy Ida „leszólít”, majd rövid vizsga után, melynek során meggyőződik, hogy az hivatalnok és nem tartozik az udvarhoz, felkíséri hozzá.

A továbbiakat Friedrich Pacher von Theinburgtól, a történet harmadik szereplőjétől tudjuk, aki évtizedekkel később részletesen elmesélte az esetet Egon C. Corti grófnak, a királyné első életrajzírójának. A drága ruhába öltözött, elegáns hölgy a császárról és a császárnéról kérdezgette őt, ami rögtön felkeltette gyanúját, és óvatosan, de őszintén válaszolgatott. Erzsébetet mulattatta a játék, és teljes biztonságban érezte inkognitóját. A következő kérdésre, mit gondol, hány éves, Pacher volt olyan merész, és megmondta Erzsébet pontos korát: harminchat. A megbántott császárnénak rögtön elege lett a játékból és el akarta bocsátani lovagját. A maszkabál sajátos szabályaival azonban nem számolt: „Mondhatom, igazán szeretetreméltó vagy, először felhozatsz, kifacsarsz, s aztán útilaput kötsz a talpam alá. Jól van, megyek, ha megelégeltél, egyet azonban mégis kívánhatok tőled: hadd szorítsam meg búcsúzóul a kezed.” Ezzel Fritz a meghökkent Gabrielének nyújtotta a kezét. Azonban az udvari intrikákhoz szokott császárné értékelte merészségét és őszinteségét: „Nem bánom, maradhatsz, ülj le, s aztán vezess le a terembe.”

Az eddig merev és szertartásos sárga dominót mintha kicserélték volna. Pacher szerint innentől egészen megváltozott kettejük társalgása, mely Erzsébetet érdeklő témákról, irodalomról, színházról, politikáról és filozófiáról folyt, majd Pacher életéről, kutyákról és mindkettőjük kedvenc költőjéről, Heinéről. „Könnyedén belém karolt, és folyton csevegve sétáltunk a zsúfolt teremben (…) legalább egy óra hosszat. Nagyon ügyeltem rá, nehogy tolakodóan udvaroljak neki, aggályosan igyekeztem kerülni minden kétértelmű szót.” Sejtése, hogy az álarc mögött a császárné rejtőzik, egyre erősödött. „Egész testében reszketett, ha nem adtak helyet neki. Ehhez szemmel láthatólag nem volt hozzászokva.” A karján sétáló királynői jelenség mások figyelmét is felkeltette: „… különösen az arisztokraták fordultak felé érdeklődéssel, Esterházy Niki például, a híres sportember, a császárné állandó kísérője és vezetője a rókavadászatokon, (…) le nem vette róla a szemét. (…) Már akkor az volt az érzésem, hogy sejti, sőt, talán tudja is, ki rejtőzik ebben a lepelben.” Bárki is azonban, Pachert is magával ragadta: „… szerény, művelt, érdekes és eredeti asszony, akitől mindenesetre távol áll minden, ami hétköznapi.”

Búcsúzáskor, amíg a főbejáratnál a fiákerre vártak, Pacher nem tudta tovább türtőztetni kíváncsiságát. „Mégiscsak szeretném tudni, ki vagy?” Megpróbálta fellebbenteni a sárga dominó álarcának fátylát, de a piros dominó egy kiáltással közbelépett, és a hölgyek eltűntek a kocsiban.

De kaland ezzel még nem ért véget.

(Hamarosan folytatjuk...)

Kovács Éva, muzeológus