Erzsébet királyné mélyen szerette a természetet, kötődése gyermekkorában alakult ki a vadregényes bajor vidéken. Órákon keresztül lovagolt, sétált az erdőkben és gyakran vett részt vadászatokon is. Gödöllő számára menedék volt, a környékbeli erdők pedig őt is elvarázsolták. A legenda szerint volt Gödöllőn egy fa, amelyhez mindig ellátogatott. Varga Ádámmal most elkísérjük a kompániát egy délutáni kilovaglásra, belepillanthatunk az erdő állatainak rejtett világába. A szerző életében szintén fontos szerepet tölt be az erdő, ismereteit génjeiben hordozza, amit létének évtizedei alatt tovább gyarapított. Realista, már-már ironikus érzékletességgel adja át tudását az olvasónak.

1876 egy meleg júniusi délutánján, három ló áll a Gödöllői Királyi Kastély Üvegfolyosója előtt. Várják, hogy az inasok felnyergeljék őket a megszokott módon, amit már mindannyiszor megéltek életük során. Rájuk kerül a kantár, az izzasztó, majd legvégül a nyereg, ami ellen kidomborított hassal tiltakoznak némán. Körülöttük lágy istállószag terjed a hozzá tartozó legyekkel egyetemben, miket a lovak hosszú farkukkal vagy patájuk dobbantásával hessegetnek el. Miután meghúzzák a nyeregszíjakat készen állnak az utazásra, bár még lovasaikra várniuk kell néhány végtelennek tűnő percet. Erzsébet királyné, Ferenczy Ida és az istállómester társaságában a Királyút felé vezeti a lovakat, közben elnyeli őket a Gödöllői-dombság.

A hosszú nyiladék, éket vág az erdő testén kettévágva azt. Az itt-ott homokos talajon megannyi apró nyom fut keresztül, az előző éjszaka és az utána jövő hajnal rég továbbállt vándorainak nyoma. Futrinkák, százlábúak, erdei egerek gyűrik maguk alá a finom port, küzdelmük nyomát az elemekkel néha eltünteti egy-egy kézfej nagyságú gímbika hasadt patája. A nyiladékot szegélyező fákon őrgébics figyel árgus tekintettel gyíkra lesve, hogy áldozatát egy megfelelő nagyságú tüskére tűzze s onnan csipegesse a finom falatokat. Az út szélén egy tölgy félárnyékában jól kifürdött dagonya zsugorodik nap, mint nap a melegtől. Víz csak a legmélyebb pontján áll, saras szélein vaddisznók kifeküdt negatívjai, egy éjszakai dagonyázás sárban maradt emlékei.

A gyengén lengedező szél egy elszáradt sárga kökénylevelet sodor a vízre és amint Odüsszeusz apró, felpöndörödött hajójaként tovasiklik, valami megmozdul a felszín alatt. Zöldes barna teste gyorsan tovaúszik az aljzat felett, mögötte felkavarodott iszapcsík árulja el a menekülési tervének spontán kidolgozott részleteit. Több, mint 40 levéllábával, fejét és testét teljesen lefedő páncéljával, sokízű farokvillájával a nyári pajzsosrák úgy fest, mint akit elfelejtett az idő és az evolúció. Elképzelhetetlen méretű ősi hüllők jöttek s pusztultak ki, csontjaikon apró egérszerű emlősök futkostak, amik idővel még nagyobbak és többfélék lettek, majd azoknál is nagyobbak jöttek, hogy kihaljanak végleg. De a pajzsosrákok a sekély és langyos tavacskákban, lapályokban túléltek minden kataklizmát, mintha a víz alatt megállna az idő. A valóságban igen rövid ideig tart az idilli féreg és rovarlárva vadászat, mert számukra a vízfelület nagysága a döntő tényező. A kis pocsolyák hamar kiszáradnak, a dagonyákból idővel csak egy bűzös mocsár lesz, ami kiszikkad vagy vaddisznók nyomják szét őket, így a nyári ráknak sietnie kell petéit lerakni mielőtt eléri változatos végzete.

Érdekes módon hiába keveredik össze több rák egy élőhelyen, a hímek igazi ritkaságnak számítanak, így szűznemzéssel kell megoldaniuk nemzedékük íratlan parancsait. Petéiket az iszapba ágyazzák, hogy kedvező feltételek esetén újra rákoktól legyen teljes az élet palettája. Ám a dolgok általában rosszra fordulnak, ha máskor nem is, de télen, a csontig hatoló hidegben és fagyban biztosan. Ám a soklábú páncélosnak van egy trükkje, hogy ne jusson az előtte már annyiszor kihalt élőlények sorsára: petéi kedvezőtlen körülmények közt is több évet kibírnak a földbe zárva, várva arra, hogy majd egyszer a nyári esők felélesszék őket. Kikelésük után pár héttel már felnőtté cseperednek, s kezdődik minden elölről, szárazságok tombolhatnak, ezrével is pusztulhatnak idő előtt, széttaposhatja őket az erdő vadja, felfalhatja őket bármi, amíg a föld mélye védelmezi a következő generációt, addig nincs mitől félniük.

A sekély vízben sütkérező rák páncélján egy másik prehisztorikus túlélő araszol elhalt növényi részek, saját faja vagy alga után kutatva. Egészen apró hengeres, zömök teste 8 lábbal és végtagonként 4-8 karommal kapaszkodik a páncélba, dacolva minden kihívással amit el kell majd tűrnie. A medveállatka akár 25.000 társával is osztozhat egy liter vízben. Bárhol megél, mohákon, zuzmókon, édes és sós vízben, tengerpartokon, hőforrásoknál, 4000 méter mélyen a tenger alatt éppúgy, ahogy a hegyek fagyos 6000 méteres magasságában. Érdekességük sokaságából kitűnik, hogy keringésük és légzőszerveik nincsenek, cserébe gyomruk és bélrendszerük viszont van. Mintha egy másik világ lökte volna ki magából, ahol már feleslegessé vált a jelenléte, ahol már csak medveállatkák éltek, minden más élőlény réges-régen kihalt…

Elterjedésük sikerességét mutatja, hogy valójában ha úgy vesszük minden élőlény e földön a medveállatkák bolygóján él. Minden egyes ma élő emberre egymilliárd jut belőlük. Egészen extrém körülményeket is kibírnak, a maximum másfél milliméteres állat túléli a fagyást, -200 Celsius fokon 20 hónapig is életben marad miképpen folyékony nitrogénben és héliumban sem pusztul el. Azonban a -272 fokot már „csak” pár percig viseli el. Az emberi szervezet 500rad mennyiségű sugárzásnál már végérvényesen károsodik majd menthetetlenül elhal, a medveállatka ennek százszorosát is kibírja. Ellenáll továbbá az extrém nyomásnak, savaknak és a világűr vákuuma sem tesz kárt benne.

A fajok egy része váltivarú, többségük viszont szintén szűznemzéssel szaporodik. Ha netán valamilyen kedvezőtlen környezeti változás következik be az élőhelyükön, legyen hosszan tartó vagy extrém kritikus, akkor akár 100 évre is "konzerválják" magukat, testük felére csökken és viaszos kéreg képződik rajtuk. Anyagcseréjük vészesen a 0-hoz közelít, ahogy sejtjeik nedvességtartalma és oxigénigénye is drasztikusan lecsökken. Az életet adó víz szó szerint visszaadja nekik az életüket a hosszú szendergés után, majd miután visszanyerték eredeti méreteiket folytatják a Föld leigázását, hogy az élelmet termeljen számukra.

A kiránduló kompánia egyenletes tempóban halad tovább az úton, lovaik közönyösen és rendíthetetlenül baktatnak számukra valami ismeretlen végcél felé. Patájuk jókora krátert hagy a laza talajban miközben fiatal farkaspók szedi lábait előlük megrettenve. A parányi homokszemekkel beborított állat az ijedtség miatti elkerülő manőver végett hibát vét - túl sokáig tartózkodik nyílt terepen, a füves túloldalig pedig már sohasem fog a saját lábán eljutni. Hirtelen a nyiladék feletti nagy kékségből, útonálló darázs támadja meg.

A nagy vadászból, aki egyedülálló módon áldozatát üldözi a földfelszínen most üldözötté válik, kiszolgáltatva, méltatlanul. Vad keringő kezdődik az út porában, amelyet sok-sok éve jár áldozat és annak gyilkos végzete. A pók próbál minden tőle telhetőt megtenni a még sohasem látott jövevény ellen, elülső lábait fenyegetően felemeli, hogy nagyobbnak látszódjon. Közben a fürkészdarázs pozíciót keres a sikeres döféshez - ő vezeti a táncot. Neki is van félnivalója, hiszen mit ér a sikeres bénító döfés, ha közben a pók ráront és ő is kap egyet egy egészen más összetételű keverékből… Megfontoltnak kell lennie, hiszen egyetlen egy cél vezérli, azért jött e világra a sötétségből. Míg a pók az elrettentésre koncentrál a darázs a levegőből a pók potrohája mögé kerül és egy szempillantás alatt beadja a mérgét, ám a pók ugyanolyan gyorsan meg is fordul a szúrást érezve. Az útonálló innentől kezdve folyamatosan támadja áldozatát, egyszerre csak kis mennyiséget fecskendez bele. A méreg az idegekre hat, fokozatosan veszíti el a kontrollt miközben a darázs teszteli, hogy mennyire tehetetlen.

Menekülés kezdődik, de csak vánszorgás lesz belőle. A tucatnyi szúrás után már a hátára fekszik kapálózva, de még mindig kapja a döféseket. Szép lassan behúzódnak a lábai védekező pózt felvéve és talán így is marad mindörökre…

Miután teljesen megbénult a darázs elvonszolja nála egy kicsivel nagyobb táncpartnerét hosszú-hosszú méterekre mindenen keresztül cibálva a tehetetlen testet. Fűszálakon, ágakon, kidőlt fatörzseken keresztül húzza míg elérnek a rejtekhelyig. A támadás előtti napokban már kiásta jövendőbeli utódja sötét és mély szobáját a földbe. Most már csak meg kell ágyazni neki egy szerencsétlenül járt pókkal és ha végzett, lefedni a nyílást. Miután betuszkolta az üreg aljára petét rak rá, amely kikelése után módszeresen falni kezdi a magatehetetlen - még élő- áldozatot, kerülve a létfontosságú szerveket, amíg lehet. Amikor már csak az elnyűtt kitinpáncél emlékeztet a valaha élt farkaspókra, bebábozódik a lárva, hogy kis idő elteltével igazi vadászként bukkanjon fel kinőtt gyerekszobájából.

Ahány fürkészdarázs, annyi szokás - tartja a mondás. Vannak fajok, akik áldozatuk testébe rakják petéiket, amit azok komótosan felfalnak belülről. Közben ha támadás is éri egyre duzzadó inkubátorukat, van esély, hogy a hernyó elmenekül támadója elől. Az óriás fürkészdarázs a kéreg alatti férgeket keresi, így gazdaállata eleve védett helyen tartózkodik és elég számára egyetlen tojás. Mások egyéb rovarokat keresnek, poloskákat, levéltetveket. Vannak, akik utódai kívülről befelé haladnak az étkezéssel, mások belülről kifelé… Ám hogy e föld ne a fürkészek totális birodalma legyen arról a balszerencse, a rosszul felmért rejtekhely, más fürkészek vérszomjas testvérgyilkos lárvái és a gazdaállatok immunrendszere gondoskodik. Ha a testen belül betokosodik a pete és oxigénhiányos állapotba kerül, akkor elpusztul.

A lovasok már a visszaút porát verik a Kastély felé, lovaik nyugodtak és komótosak, mint eddig. Nyugatnak tartanak, a Nap már erősen lefelé húz.

Előző részek:

A Kastélypark illúziói

Madarat tolláról...

Képek forrásai:

Erzsébet királyné a lovon - lovasok.hu

Pajzsosrák - Magyar Természetvédők Szövetsége

Medveállatka - hirado.hu

A vadgazdaként végzett Varga Ádám, kertészként is mélyen ismeri a Kastélyparkot. Szabadidejében az erdőt járja már kisgyermekkora óta. Előző írásából már megtudhattuk mennyire nyílt szemmel figyeli a körülötte lévő világot és milyen izgalmasan adja át tapasztalatait, tudását az olvasóknak. Legújabb tollforgatásában elmeséli mi történik a madáretető és itató körül, milyen harcok dúlnak és kik között.  Bemutatja az ideiglenes és hosszútávú lakókat valódi énjükön keresztül. Az illúzió, ahogyan ő nevezi arra utal, hogy amit látni szeretnénk, olykor nem egyenlő azzal, ami valójában történik körülöttünk. Dőljünk hátra és olvassuk figyelmesen Ádám sorait, hogy legközelebb a széncinegékre nézve eszünkbe jusson, mik rejtőznek gömb szemeik mögött...

Új nap virrad a Kastély parkjában, ígérve csodákat, új reményeket és véget nem érő küzdelmeket az ott lakó élőlények számára, akiknek semmi tudomásuk nincs eme szemantikus dolgok jelentéséről. Csupán a dolgukat teszik mint egy nappal ezelőtt, vagy tízezer évvel ezelőtt. A madáritatók körül mindenféle madár köröz, vizsgálják a jeget, hátha ki tudnak belőle verni egy apró szilánkot, hogy az újra folyékonnyá olvadjon a testük melegében.

A kitartóak a bokrokon ülve várják, hogy az ember kiszedje a jeget, majd tiszta, langyos vízzel töltse fel újra a mesterséges oázist. Az éjszaka mínuszai után jól esik nekik a felkelő nap enyhe ereje, bár apró testük így is átlagosan 45 Celsius fokon ég. Mi, emberek 41 Celsius fok felett eszméletünket vesztjük, agyunkban vészesen kezd kicsapódni a fehérje.

Egyes madarak, mint a széncinege mindössze 5 évig élnek, míg a Királydomb szélén fészkelő hollók átlagosan 15 évig is szelik az eget dögöt, magvakat és fogyasztható hulladékot keresve. Az ember és állat együttélésének acélkék színű bizonyítékai. Az észak-amerikai indiánok szerint Teremtő Isten, az európai kultúrában meggyilkolt emberek szelleme, a halál madara, Mátyás címerállata, Odin vállán ülő két holló pedig mindent lát és hall, ami a teremtett világban történik. Az égbolton éjszakánként a Holló csillagképet is megláthatjuk. Réges-régen amikor tucatnyi holló körözött az erdei tisztás felett ott bizonyosan elhullott állat teteme hevert. Ha több száz tette ugyanezt a falu felett, akkor ott háború dúlt, éhezés, vagy dögvész pusztított. Mesék szólnak róla és megjelenik néha baljós alakja filmekben is.

E rossz hírű madár nem dicsekszik ugyan vele, de a verébalkatúak rendjébe soroljuk, ezen belül pedig a varjúfélék családjába. A föld legnagyobb testű énekesmadara és a legnagyobb varjúféle cím büszke tulajdonosa. Intelligenciája kimagasló, képes hangokat utánozni környezetéből, egymás között több -közel 30 különböző- jelentéssel bíró hangot tud kiadni. Meg tudja különböztetni továbbá az emberek arcait is. Fészküket magasra építik, általában a fa legmagasabb pontjára. Egy életre választanak párt és a fiókákat közösen nevelik. A konkurenciát és a fészekrablókat hevesen üldözik földön és égen egyaránt. A Kastélyparkban gyakran lehet látni ahogyan a dolmányos varjúkkal viaskodnak és aki megsérti a légterüket azt bizony megkergetik. Fiókáiknak magas fehérjetartalmú táplálékot visznek, hogy megerősödjenek és mihamarabb röpképesek legyenek. Örökké éhes utódaik a kirepülés után még 6 hónapig szüleikkel élnek.

Amikor kissé enyhülni kezd az idő, a madáritatók körül felpezsdül az élet, kezdetét veszi az állandó tülekedés, a versengés a vízért. Fekete rigók, meggyvágók, széncinegék, erdei pintyek isznak és tisztálkodnak a vízben. Néha tiszteletét teszi a holló is, olyankor minden madár szétröppen a szélrózsa minden irányába, a bokrok között várják amíg méltóztatik továbbállni. Ha elment, akkor ismét kezdetét veszi a nagy strandolás. Meggyvágók nézik bizalmatlanul ahogy a náluk kisebb széncinke a tál másik oldalán vízbe hajtja a fejét és iszik. Általában a tálat egy nemzettségbe tartozó madarak használják egyszerre. Aki nagyobb, vehemensebb az vérszemet kap és elhajtja a többit, de akad olyan is aki eltűri a kisebbet is. Egyszer mindenkinek békét kell kötnie a víz felett és az etetőkben. Erdei pinty használja ki az alkalmat egy fürdőzésre amikor senki nincs az itatóban. A tál közepén fröcsköli magára a vizet, ahová pedig a víz nem ér el ott csőrével segít magán. Csurom vizesen száll tovább egy ágra, hogy felszárítsa a nap. Rossz nap ez a tetveknek és atkáknak akik a vérét szívják, bár teljesen nem tud tőlük megszabadulni.

Széncinegék hada veszi birtokba az itató melletti madáretetőt. Gondosan felcsípnek egy magot, ügyelve arra nehogy üres, meddő magházzal távozzon. A közeli bokrok sűrűjében töri fel a napraforgó magját, kiszedve belőle a kalóriadús olajos magot. Karvalyok közkedvelt, jól látható zsákmánya, sárga mellük virít még a legsűrűbb csipkebokrok között is. Ám az ártatlannak tűnő madárnak van egy sötétebb oldala is, ugyanis téli álmot alvó denevérek koponyáját veri szét az agyvelőjük után sóvárogva. Hiszen mi is igazából az agy? Emlékek őrzője, a test feletti uralom központi számítógépe, félelmeink előidézője? Dehogy, a cinkének csupán a legtáplálóbb energiaforrás a világon. Az alvó denevérek könnyű prédák, nem ellenkeznek a lobotómia ellen. Békeidőben, amikor minden életfeltétele adott és bőséggel van táplálék általában magokat, rovarokat fogyasztanak. Tizenkét tojást is tojhat amelyekből viszonylag kevés fióka éri meg a felnőttkort. Odúban fészkelnek és csak a tojó költi a tojást, az utódgondozásba azonban a hím is besegít. A fészekre és a rajta ülő madárra a menyétek, nyusztok, mókusok és a harkályok jelentenek veszélyt. Ők a cinketársadalom apokalipszise, persze a rájuk vadászó ragadozómadarakkal karöltve.

Senki sem menekül… A táplálékbőség, a meleg idő és a sikeres, jó kelési arány sem biztosíték a hosszú életre. Az Öreg Tölgy sötét odvaiban a mókusnak is 4-5 éhes szájat kell jóllakatnia az utódgondozási időben, a karvalynak szintén ugyanennyi sárga szájú, fehér tollpihés csipogó utóda várja a húst a fészekben. Csak a legerősebbek és legrátermettebbek maradnak életben mindkét oldalon. Persze az élethez szerencse is kell, előfordulhat véletlen baleset, természeti csapás, vagy éppen egy rossz fordulat az időjárásban az utódnevelés alatt.

A nap már magasan jár a felhők között az égbolton amikor a madáretetőt és a kis oázist meglátogatja egy új jövevény. Vörösbegy ugrál a tál szélén szomját csillapítva, majd dülleszti ki vörös mellkasát. Az észak-európai populációik, illetve az Oroszországban élők gyakran vándorolnak Nyugat-Európába a kemény telek elől. E madárnak is vannak titkai, olyan titkok melyek több százezer év óta rejlenek a sötét pontszerű szemeikben. A vándormadarakat évtizedekig vizsgálták, hogy rájöjjenek mi alapján tájékozódnak a magasban, mi az ami mutatja az utat a több ezer kilométeren át, mi az a kód, ami a vérükbe van írva az idők kezdete óta. A vörösbegynek a szemében van ez a titok. Apró, miniatűr kis iránytűk sokasága úszik a szemükben, megszámlálhatatlan csapocskák melyek a föld mágneses pólusait érzékelik, illetve azok változását. Így tudnak tájékozódni, így sikerül évről évre eljutni ugyanarra a helyre. Persze az út során sok megpróbáltatásban van részük, vannak akik a vakáció árát a vérükkel és az életükkel fizetik meg. A hím vörösbegyek agresszíven védelmezik a területüket nemcsak más madaraktól, de még egymástól is. A harcokban akár a 10%-uk is elpusztulhat.

A békés és nyugodt Kastélypark egy illúzió csupán, a nyugalom szigetének illúziója. Minden egyes fa, bokor, négyzetcentiméter a földfelszínen és alatta, maga az égbolt egy véget nem érő háború és küzdelem színtere, ahol bármi megeshet és ami a legrosszabb az egészben, hogy meg is esik.

A madarak heves udvarlásától, az első fészekalj kirepüléséig majd a könyörtelen prédává válásig egy gyönyörű és élettől duzzadó évszak telik el. Ezalatt a néhány hónap alatt kell felcseperednie vadásznak és áldozatnak, beteljesítve az élet szűnni nem akaró és végtelennek tűnő körforgását.

E pár hónapot túlélőknek van esélyük, hogy tovább vigyék a vérükbe írt ősi üzenetet, amely hordozza múltjukat, jelenüket s jövőjüket is egyaránt.

Előző rész: ITT