A vadgazdaként végzett Varga Ádám, kertészként is mélyen ismeri a Kastélyparkot. Szabadidejében az erdőt járja már kisgyermekkora óta. Előző írásából már megtudhattuk mennyire nyílt szemmel figyeli a körülötte lévő világot és milyen izgalmasan adja át tapasztalatait, tudását az olvasóknak. Legújabb tollforgatásában elmeséli mi történik a madáretető és itató körül, milyen harcok dúlnak és kik között.  Bemutatja az ideiglenes és hosszútávú lakókat valódi énjükön keresztül. Az illúzió, ahogyan ő nevezi arra utal, hogy amit látni szeretnénk, olykor nem egyenlő azzal, ami valójában történik körülöttünk. Dőljünk hátra és olvassuk figyelmesen Ádám sorait, hogy legközelebb a széncinegékre nézve eszünkbe jusson, mik rejtőznek gömb szemeik mögött...

Új nap virrad a Kastély parkjában, ígérve csodákat, új reményeket és véget nem érő küzdelmeket az ott lakó élőlények számára, akiknek semmi tudomásuk nincs eme szemantikus dolgok jelentéséről. Csupán a dolgukat teszik mint egy nappal ezelőtt, vagy tízezer évvel ezelőtt. A madáritatók körül mindenféle madár köröz, vizsgálják a jeget, hátha ki tudnak belőle verni egy apró szilánkot, hogy az újra folyékonnyá olvadjon a testük melegében.

A kitartóak a bokrokon ülve várják, hogy az ember kiszedje a jeget, majd tiszta, langyos vízzel töltse fel újra a mesterséges oázist. Az éjszaka mínuszai után jól esik nekik a felkelő nap enyhe ereje, bár apró testük így is átlagosan 45 Celsius fokon ég. Mi, emberek 41 Celsius fok felett eszméletünket vesztjük, agyunkban vészesen kezd kicsapódni a fehérje.

Egyes madarak, mint a széncinege mindössze 5 évig élnek, míg a Királydomb szélén fészkelő hollók átlagosan 15 évig is szelik az eget dögöt, magvakat és fogyasztható hulladékot keresve. Az ember és állat együttélésének acélkék színű bizonyítékai. Az észak-amerikai indiánok szerint Teremtő Isten, az európai kultúrában meggyilkolt emberek szelleme, a halál madara, Mátyás címerállata, Odin vállán ülő két holló pedig mindent lát és hall, ami a teremtett világban történik. Az égbolton éjszakánként a Holló csillagképet is megláthatjuk. Réges-régen amikor tucatnyi holló körözött az erdei tisztás felett ott bizonyosan elhullott állat teteme hevert. Ha több száz tette ugyanezt a falu felett, akkor ott háború dúlt, éhezés, vagy dögvész pusztított. Mesék szólnak róla és megjelenik néha baljós alakja filmekben is.

E rossz hírű madár nem dicsekszik ugyan vele, de a verébalkatúak rendjébe soroljuk, ezen belül pedig a varjúfélék családjába. A föld legnagyobb testű énekesmadara és a legnagyobb varjúféle cím büszke tulajdonosa. Intelligenciája kimagasló, képes hangokat utánozni környezetéből, egymás között több -közel 30 különböző- jelentéssel bíró hangot tud kiadni. Meg tudja különböztetni továbbá az emberek arcait is. Fészküket magasra építik, általában a fa legmagasabb pontjára. Egy életre választanak párt és a fiókákat közösen nevelik. A konkurenciát és a fészekrablókat hevesen üldözik földön és égen egyaránt. A Kastélyparkban gyakran lehet látni ahogyan a dolmányos varjúkkal viaskodnak és aki megsérti a légterüket azt bizony megkergetik. Fiókáiknak magas fehérjetartalmú táplálékot visznek, hogy megerősödjenek és mihamarabb röpképesek legyenek. Örökké éhes utódaik a kirepülés után még 6 hónapig szüleikkel élnek.

Amikor kissé enyhülni kezd az idő, a madáritatók körül felpezsdül az élet, kezdetét veszi az állandó tülekedés, a versengés a vízért. Fekete rigók, meggyvágók, széncinegék, erdei pintyek isznak és tisztálkodnak a vízben. Néha tiszteletét teszi a holló is, olyankor minden madár szétröppen a szélrózsa minden irányába, a bokrok között várják amíg méltóztatik továbbállni. Ha elment, akkor ismét kezdetét veszi a nagy strandolás. Meggyvágók nézik bizalmatlanul ahogy a náluk kisebb széncinke a tál másik oldalán vízbe hajtja a fejét és iszik. Általában a tálat egy nemzettségbe tartozó madarak használják egyszerre. Aki nagyobb, vehemensebb az vérszemet kap és elhajtja a többit, de akad olyan is aki eltűri a kisebbet is. Egyszer mindenkinek békét kell kötnie a víz felett és az etetőkben. Erdei pinty használja ki az alkalmat egy fürdőzésre amikor senki nincs az itatóban. A tál közepén fröcsköli magára a vizet, ahová pedig a víz nem ér el ott csőrével segít magán. Csurom vizesen száll tovább egy ágra, hogy felszárítsa a nap. Rossz nap ez a tetveknek és atkáknak akik a vérét szívják, bár teljesen nem tud tőlük megszabadulni.

Széncinegék hada veszi birtokba az itató melletti madáretetőt. Gondosan felcsípnek egy magot, ügyelve arra nehogy üres, meddő magházzal távozzon. A közeli bokrok sűrűjében töri fel a napraforgó magját, kiszedve belőle a kalóriadús olajos magot. Karvalyok közkedvelt, jól látható zsákmánya, sárga mellük virít még a legsűrűbb csipkebokrok között is. Ám az ártatlannak tűnő madárnak van egy sötétebb oldala is, ugyanis téli álmot alvó denevérek koponyáját veri szét az agyvelőjük után sóvárogva. Hiszen mi is igazából az agy? Emlékek őrzője, a test feletti uralom központi számítógépe, félelmeink előidézője? Dehogy, a cinkének csupán a legtáplálóbb energiaforrás a világon. Az alvó denevérek könnyű prédák, nem ellenkeznek a lobotómia ellen. Békeidőben, amikor minden életfeltétele adott és bőséggel van táplálék általában magokat, rovarokat fogyasztanak. Tizenkét tojást is tojhat amelyekből viszonylag kevés fióka éri meg a felnőttkort. Odúban fészkelnek és csak a tojó költi a tojást, az utódgondozásba azonban a hím is besegít. A fészekre és a rajta ülő madárra a menyétek, nyusztok, mókusok és a harkályok jelentenek veszélyt. Ők a cinketársadalom apokalipszise, persze a rájuk vadászó ragadozómadarakkal karöltve.

Senki sem menekül… A táplálékbőség, a meleg idő és a sikeres, jó kelési arány sem biztosíték a hosszú életre. Az Öreg Tölgy sötét odvaiban a mókusnak is 4-5 éhes szájat kell jóllakatnia az utódgondozási időben, a karvalynak szintén ugyanennyi sárga szájú, fehér tollpihés csipogó utóda várja a húst a fészekben. Csak a legerősebbek és legrátermettebbek maradnak életben mindkét oldalon. Persze az élethez szerencse is kell, előfordulhat véletlen baleset, természeti csapás, vagy éppen egy rossz fordulat az időjárásban az utódnevelés alatt.

A nap már magasan jár a felhők között az égbolton amikor a madáretetőt és a kis oázist meglátogatja egy új jövevény. Vörösbegy ugrál a tál szélén szomját csillapítva, majd dülleszti ki vörös mellkasát. Az észak-európai populációik, illetve az Oroszországban élők gyakran vándorolnak Nyugat-Európába a kemény telek elől. E madárnak is vannak titkai, olyan titkok melyek több százezer év óta rejlenek a sötét pontszerű szemeikben. A vándormadarakat évtizedekig vizsgálták, hogy rájöjjenek mi alapján tájékozódnak a magasban, mi az ami mutatja az utat a több ezer kilométeren át, mi az a kód, ami a vérükbe van írva az idők kezdete óta. A vörösbegynek a szemében van ez a titok. Apró, miniatűr kis iránytűk sokasága úszik a szemükben, megszámlálhatatlan csapocskák melyek a föld mágneses pólusait érzékelik, illetve azok változását. Így tudnak tájékozódni, így sikerül évről évre eljutni ugyanarra a helyre. Persze az út során sok megpróbáltatásban van részük, vannak akik a vakáció árát a vérükkel és az életükkel fizetik meg. A hím vörösbegyek agresszíven védelmezik a területüket nemcsak más madaraktól, de még egymástól is. A harcokban akár a 10%-uk is elpusztulhat.

A békés és nyugodt Kastélypark egy illúzió csupán, a nyugalom szigetének illúziója. Minden egyes fa, bokor, négyzetcentiméter a földfelszínen és alatta, maga az égbolt egy véget nem érő háború és küzdelem színtere, ahol bármi megeshet és ami a legrosszabb az egészben, hogy meg is esik.

A madarak heves udvarlásától, az első fészekalj kirepüléséig majd a könyörtelen prédává válásig egy gyönyörű és élettől duzzadó évszak telik el. Ezalatt a néhány hónap alatt kell felcseperednie vadásznak és áldozatnak, beteljesítve az élet szűnni nem akaró és végtelennek tűnő körforgását.

E pár hónapot túlélőknek van esélyük, hogy tovább vigyék a vérükbe írt ősi üzenetet, amely hordozza múltjukat, jelenüket s jövőjüket is egyaránt.

Előző rész: ITT