Petőfi Sándor több alkalommal, 1843-ban, 1845-ben és 1847-ben járt Gödöllőn. A költő 1845 nyarán beleszeretett a szőke, kék szemű Mednyánszky Bertába, a Grassalkovich uradalom jószágigazgatójának lányába, aki sokszor sétált Petőfivel a kastélyparkban.

Meg is kérte a szép leány kezét, de a szigorú apa, Mednyánszky János elutasította a nincstelen költőt. A „Szerelem gyöngyei” című verseskötet múzsája Mednyánszky Berta volt.

ABLAKODBÓL HOGYHA...

Ablakodból hogyha kitekintesz:

Kertet látsz csak, kertet és eget.

(Adja isten, hogy legyen hasonló

E látmányhoz teljes életed!)

Képzelem: mily boldog vagy, leányka,

Hogy körűled ilyen kert virít.

Jaj, de e kert sokkal boldogabb még,

Mert beléje néznek szemeid.

Gödöllő, 1845. augusztus

A gödöllői anekdoták között fennmaradt egy Petőfiről is:

„Petőfi gödöllői szerelme

Egy vasárnap délután a kertben sétálgattak s a többi közt a hazáról beszélgettek. Beszélgetés közben Berta néhány szál virágot szedett és nemzetiszínű pántlikával bokrétát kötve átadta Petőfinek, akit rendkívül meghatott a kedves figyelem. Petőfi a későbbi találkozás alkalmával közölte Bertával, hogy nemcsak költeményt írt a kis bokrétáról, hanem azt könyvébe préselve híven őrzi.
Berta kétkedve jegyezte meg erre:

- Ki tudja, hol fog elhervadni ez a virág is, valahol az útszélen?

A költő erre a megjegyzésre úgy adta a választ, hogy mikor a „Szerelem gyöngyei”-nek díszpéldányát Bertának megküldte, a könyvnek azon lapjába, hol a bokrétáról szóló költemény van, mellékelte a préselt virágot is.”

(forrás: Vajdai Ágnes: Kastélybeli históriák a Grassalkovichok idejéből)

És, íme a vers:

VASÁRNAP VOLT...

Vasárnap volt. Nem felejtem én el

E napot. Lenn a kertben valánk.

Néztelek.. te bokrétát kötöttél,

A nap jókedvvel mosolyga ránk.

És midőn elkészült a bokréta,

Általadtad - oh, meglepetés!

-Általadtad azt nekem, leányka...

E gyönyörre minden szó kevés!

Általadtad nekem a bokrétát,

Most is itt van az szivem felett;

S ha fölhajtod egykor szemfedőmet,

Akkor is még szívemen leled.

Higgy nekem, hogy szívem és bokrétád

Egy időben, együtt hamvad el...

Milyen édesen fog majd pihenni

Ő alatta e fáradt kebel!

S amig élek, addig paizsom lesz.

Oly szükséges nekem a paizs!

Most merészen állok ki, ha mindjárt

Az egész föld ostromolna is.

Rágalom, gúny, ármány, balszerencse

Szórhatnak rám millió nyilat:

Szánakozva nézem ellenségim

E tündér virágpaizs alatt.

Buda, 1845. augusztus

Kaján Marianna, muzeológus