A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) 1979 óta minden évben kijelöl egy fajt vagy csoportot, amelyet az „Év madara” címre nevez. A program célja, hogy a természetvédelmi problémákban igencsak érintett madarakat a társadalom számára is bemutassák. 2022-ben a lakossági internetes szavazás eredményeként, az „Év madara” idén a zöld küllő lett. Jellegzetes hangja a „klü-klü-klü”, amit leginkább repülős közben lehet észlelni, rögtön segít beazonosításában. A Gödöllői Királyi Kastély parkjában is fellelhető madár felsőteste zöld, farkcsíkja sárgászöld. A farok tollai szürkésbarnák, világos keresztsávozással. Leginkább hangyákkal táplálkozik, amiket a talajon keresgél magának. Zöld színezete pedig elősegíti sikeres vadászatait. A Madarak és fák napja alkalmából rendhagyó megközelítésből olvashatunk róla, megismerhetjük hogyan zajlik a vadászat egy másik szemszögből, Varga Ádám írásán keresztül.

Hajnal. A pillanat, amikor a nappal győzedelmeskedik az éji sötétség felett, hogy aztán újabb 14 óra múlva megint elbukjon. A felkelő Nap fényétől mintha újrateremtődne a világ minden egyes nap újra és újra. A Kastélyparkban már elvonultak az éjszaka szülöttei, helyüket a nappali műszak veszi át, várva az éltető fényt és a nappali meleget.

Egy kidőlt farönk hever a fák alatt ránézésre élettelenül, az egykori gesztenyefa halott, kiszáradt teste. A nagy Leviatán torzóján azonban nyüzsög az élet, zuzmók és mohák igyekeznek a nekik megfelelő részeken terjeszkedni. Itt a harc nem a táplálékért dúl, hanem a területért. Gombák növesztik fonalaikat a színfában, hogy tovább gyarapítsák testüket és elősegítsék a rönk lebomlását. Így idővel újra fa nőhet az egykori rönk táplálékban gazdag helyén.

Ahogy emelkedik a kinti hőmérséklet, a rönk aljában éledezni kezd egy állam. A miniatűr Róma szorgos lakosai egymás után bújnak elő a fényre. Lóhangyák futkosnak az elhalt, éppen leválni készülő kérgen élelem után kutatva vagy éppen harcra készen. Királynőjük a fészek biztonságos belsejében éppen a kolónia jövőjéről gondoskodik, apró fehér tojások képében. A kolónia erősen megosztott: vannak akik az utódokat etetik, egyesek a fészket bővítik, a dolgozók egy része pedig keresgél és védelmez is egyben. Mindenki tudja a feladatát és mindenki egy cél érdekében él és hal, mivel a királynő és a lárvák épsége a legfontosabb mindenek felett. A közeli cserjéken levéltetvek szívják a levelekből az éltető, tápanyagban gazdag növényi nedveket, ahová a lóhangyák is igyekeznek. Útközben rovartetemeket keresgélnek, hogy elvonszolhassák őket haza. A parányi levéltetvek cukros mézharmata a legfőbb táplálékforrásuk ezeknek a hangyáknak és ezzel egy életre biztosítják a tetvek testi épségét. Ha egy hétpettyes katicabogár-lárva araszolna levéltetvek után kutatva, a hangyák tennének róla, hogy többé eszébe se jusson ilyesmi. Ám ahogy ez lenni szokott, semmi sem tart örökké. A nagy kolónia sem nőhet világméretűvé.

Egy árny suhan el a rönk felett. Hangyaszemmel nézve nem is evilági, hozzájuk viszonyítva több tonnás súlyú és sérthetetlen páncéllal rendelkező ellenség közelít. Mintha az Apokalipszis négy lovasa közül az egyik éppen pihenni állt volna meg és közben rátalált egy olyan eldugott világra, ahol még nem járt…

Zöld küllő indul el kíváncsian a rönk irányába a talajon. Fejét kíváncsian forgatja, pedig biztos a dolgában. Amikor rátalál a hangyák fészkére először a lyukon kibúvókat ragassza fel ragacsos, 10 centiméter hosszú nyelvére. Utána következik a kegyetlen ostrom. Vaskos csőre mellett lábait is felhasználja, hogy kibontsa a fészek oldalát a korhadt citadellából.





A lóhangyák a 15 %-os vagy annál magasabb nedvességtartalmú fát kedvelik, így a zöld küllő némi erőfeszítéssel és kitartással akár győzhet is. Nyelvét módszeresen a hangyák üregeibe és folyosóiba dugja, aki még ott tartózkodik az menthetetlenül elvész. Ha eléri a királynőt és a lárvákat az a kolónia végét jelenti, a kinti mit sem sejtő dolgozók pedig feleslegesen indultak el aznap hosszú útjukra. Mire hazaérnek már nem lesz többé otthonuk. A hangyák csak abban bízhatnak jól elrejtették a királynőt. Vagy, hogy a fa szerkezete bírja a kegyetlen csapásokat és kaparásokat. A zöld küllőnek is fel kell mérnie: a megszerezhető energia fedezi-e a befektetettet?

A bolyt megrázó rezgéshullámok elindítják a katonákat, hogy haszontalan életüket feláldozzák a kiegyenlítetlen harcban. A földön sebesült vagy halott hangyák görnyednek össze a törmelékben, miközben rajtuk keresztül szaladgálnak egészséges bajtársaik eszüket vesztve. A madár nem hagyja abba a támadást bízik benne, hogy elérheti akár a nagy fehérjetartalmú tojásokat is. A boly belseje védtelen és porózus. Aki bejut, annak már szinte nyert ügye van a lakóival szemben. A madár fejét és lábát próbálják támadni, de nincs esélyük a kemény és szorosan záró tollakkal védett testen. Amikor elvész a királynő és a tojások nagy része a dolgozókkal együtt, akkor véget ér a művelet. A zöld küllő a talajon védtelen, így sietnie kell vissza a lombkoronák takarásába, nem időzhet sokat. Az egyre jobban melegedő idő, a napfény nem kegyelmez a sebesült hangyáknak. Idővel vészesen felmelegednek és elpusztulnak a tűző napon, mivel apró testük hamar kiszárad.

A csata helyén mindenütt faforgács hever, rajtuk a hős védők maradványai és néhány apró tojás, amiket majd más rovarok hordanak el tápláléknak. A ligetes parkban messze csengő, kacagás-szerű hang jelzi: a zöld küllőnek akad még dolga e világban.